Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)

is nyilvánvaló: az írónak szüksége volt a kiadóra. De az már egyáltalán nem magától értetődő, hogy ez a szoros viszony a sok lehetséges könyvkiadó közül éppen Tevanhoz fűzte. (Ilyen tartós kapcsolata még a saját területén vitathatatlanul klasszisnak számító Kner Imrével sem volt, - Knerhez „csak” 14 levelet írt.) Magyarázatot az sem ad, hogy Tevan, mint nyomdai szakember, a magyar nyomdászat legnemesebb, igazán nívós vonulatához tartozott. Nyomdászként Kner Imre ahghanem jobb volt, mint Tevan. De a békéscsabai cég nem pusztán színvonalas officina volt. Vezetője, Tevan Andor jó ízlésű, szuverén könyvkiadó is volt, aki - ellentétben gyomai rivábsával, Knerrel - nem szorult külső tanácsadókra, szakértőkre. Önmaga is képes volt választani, koncepciót alakítani. S ízlése, minden jel szerint, nem állt távol Kosztolányi irodalmi vonzalmaitól; illettek egymáshoz.

Irodalomtörténeti szempontból a legérdekesebb mégis a három költőhöz (Babitshoz, Juhászhoz és Füsthöz) fűződő kapcsolat. Ezekről, kivált az első kettőhöz való viszonyáról, már sokszor s sokan írtak (vö. pl. Kiss Ferenc 1962). Egy valóban új szempontú s igazán részletező elemzés szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Néhány dolgot azonban itt is érdemes leszögezni. Mindenekelőtt azt célszerű látni, hogy a háromból kettő (Babits, Juhász) nem annyira érzelmi-pszichológiai indítékú barátság volt, elsődlegesen nem a magánemberek alkati vonzódása hozta létre. Mindkettő úgynevezett irodalmi barátság volt, amelyet - egy helyét és szerepét kereső új nemzedék egymásra találása során - a közös származási (nem zsidó), nemzedéki és művészi (modernség, „dekadencia”) mozzanatok motiváltak. Alapjuk pedig a kölcsönösen fölismert intellektuáhs-művészi kvalitás volt. S a barátság kohézióját, a színvonalhoz való vonzódáson túl, a nemzedéki irodalmi föllépés belső logikája, a kölcsönös egymásrautaltság adta. Egy új irodalmi nemzedék kölcsönös egymásratalálása, irodalmi nemzedékké szerveződése zajlott le, amelynek dinamizmusa elfedte a személyes alkati különbségeket. Hogy mennyire nem alkati, magánemberi vonzalomról volt itt szó, mi sem mutatja jobban, mint e barátságok sorsa: mindkét barátság, betöltvén funkcióját, meglazult, elhidegült. S mint a kapcsolat létrejötte, az elhidegülés menetrendje is aszerint alakult, hogy a másik éppen milyen irodalmi pozíciót és súlyt jelentett. Jól kivehető a levelekből, hogy Kosztolányi költőként igazában Babitsot respektálta, „mértékember”-nek tartotta (Lev. 149.), Juhászt viszont csak jó költőnek vélte, akire elsősorban mint szervezőre és közvetítőre, mint irodalomközéleti szereplőre volt szüksége. S ahogy fővárosi laphoz kerülvén, számára a vidékre szoruló Juhász jelentősége csökkent, Babits irodalmi ázsiója pedig — jogosan - emelkedett, Kosztolányi figyelme úgy fordult mind inkább csak Babits felé. De utóbb, amikor — mindketten sikereket aratva - Babits már inkább rivális lett, akinek magánemberi és írói alkata is különbözött az övétől, ez a barátság is szakadozni kezdett. 1911-ben már maga Kosztolányi is „elszakadt és romlandó” barátságukról beszélt (Lev.216.); 1914 és 1918 közt pedig levelet sem váltottak.

A Babits, Juhász, Kosztolányi barátság irodalmi (s nem magánlélektani) motiváltságát — legalábbis Kosztolányi részéről - jól mutatja Juhász Gyulához való viszonya. Amikor (1906-ban) saját versei hatását vélte fölfedezni barátja verseiben, s értesült Juhász bizonyos sikereiről, „barátsága” irigységbe, sőt gyűlölködésbe csapott át — úgy érezte, Juhász lehagyta az „irodalmi piacon” folyó versenyben. Azonmód meg is írta Juhásznak: „Ön gyenge utánzatát adja annak a műfajnak, melyet én már egy éve művelek, s állandóan szerettem volna a magam számára fönntartani.” (Lev.93.) Ez a vád, persze, akár igaz is lehet, de a lóláb mégis, már e levél végén „kilóg”, leleplezve Kosztolányi valódi motivációját. „Nem a meg nem érdemelt mellőzés fájdalma szól belőlem. Ön nagy ember. Meglátogatta Kiss Józsefet és aztán — uram isten! - ódát írt róla; Ady Endre, a »modern magyarok istene« hasonló kegyben részesült ön részéről: igazán hálátlanok lennének ezek a nagy férfiak, ha önt nem emelnék oda, ahol Ők vannak.” (Lev.93.) Ő, mármint Kosztolányi pedig mindeközben, ahogy saját magát jellemzi, „vidéki ismeretlen író - és műfordító!” maradt. (Lev.54.) Érthető tehát, hogy Juhászt Babitsnál is azonnal bepanaszolta, leplezni sem nagyon próbálva indítékait. Ez utóbbihoz írott levelében (Lev.94-97.) egyebek közt ilyen passzus olvasható: Babits az „egyedüli méltó barát”-ja, szemben „a Juhász-, Mohácsi- és Hegedűs-féle smokkok gyűlölt seregével” (Lev.95.). Juhász pedig szerinte „azok közé tartozik, kik minden húron tudnak zörögni, s egy kis nyomdafestéktől megkergülnek. A verseim jó részét ellopta, átgyúrta és - főleg — elrontotta, s miután csúszás-mászással fölkúszott az Adykhoz és Kiss Józsefekhez, csodálkozást keltett azzal, amit az én írófió86