Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Szűgyi Zoltán: Írás helyett levél
két. Lehettem gyógykezelésre szorulóan depresszíwé is, a gyógyulást, a megnyugvást s a fölerósödést mindig eleve biztosnak érezhettem - a séták a parkban, a tóparton, az a sajátos nyugalom, amit Vajda János magasztal a Nádas tavon versében, s amit valamiképpen mindannyian megélünk, megélhetünk itt, ha kell(ett) burokszerűen borul(t) fÖlém, zaklatott önmagámtól is védelmezve. Szügyi Zoltán ÍRÁS HELYETT LEVÉL edves Barátom, napokat üldögélek kis, hatszögletű dolgozószobám íróasztalánál és bár ablakaim bármelyikén, ha kinézek, mindenünnét a koratavaszban újra, éledó' fáim, virágaim köszönnek vissza; látom mint kuszálja meggyfám duzzadón rügyező' ágait az éppen viharos eró're kapott márciusi szél, az idejöttünkkor elültetett barack- és almafa, akár a ház eló'tti kertben a hársfa, tótól meg-megrázva magát, az elemi erővel mint dacol; látom a málnatövek új hajtásai mellett, a kutya miatt dróttal elkerített, kis veteményes eló'tt, a tüskenélküli szedrem ó'sszel foldbedugott vesszeje is életjeleket mutat; az egész udvarban, hiányosan ugyan, de szépen zsendül már füvem; jobbra tólem, az eló'- kertben pedig elnyíló virágai után visszamaradt tóleveleivel még mindig elsőbbségének büszkeségével mutatja magát az adai hagymákból szépen gyarapodó, illatos hóvirág-sor; (mert hat év alatt azért annyit sikerült elérnünk, hogy immár ugyanazok a fák, növények vegyenek körül bennünket, mint egykori, adai kertünkben, udvarunkban); - egyre inkább rá kell döbbennem, hogy nem tudok eleget tenni megtisztelő' felkérésednek: vallomást írni a hozzám legközelebb álló tájról... Mert eló'ttem, tólem jobbra és balra, ugyan csak töredékei állnak egykori világomnak, mégis látni vélem egész vidékem. A tájban oldódik, a tájban oldódva vált idó'tlenségre a tér, a múlt és a jelen. A téglakerítést figyelném csak, ám érzem: hullámokat ver bennem a Tisza... Felkavar, beleremegek. Pedig azok után, hogy versekben is megfogalmaztam e kérdéseket, azt hittem, nem szakadhatnak már olyan könnyen föl a sebek. De ez történt, történik, amikor arról akarok írni, miként hordom én már csak magamban a tájat; hogy hogyan nem keveredtek össze sohasem a vizek, miközben magamban hordozva a hullámzó Tiszát, más folyókkal, tengerekkel, az ócánnal ismerkedtem; hogy amint folyom, voltaképpen semmi sem a rejtelmes titkokat ó'rzó', ám mégis tettenérhetó' eredettel kezdó'dik, ahogyan nem is annak megtapasztalható megszűnésével ér véget; hogy a mindenkori eltávozás számonkérésére oly sokáig a folytonos megtérés öröme lehetett felelet; hogy nemcsak veszteglő' őrizettel, de ott, legbelül hordozva is meg lehet vigyázni a tájat; s hogy egyedüli reménységem már csak: miként növényeimet kispesti kertem, udvarom, ha nem is a kisebb dombok, kiemelkedések megszaggatta sík vidék lösz platója a Tisza mentén, de befogad majd a fold, ahol a halál utolér. S folyton csak verssoraim tolakodnak eló', melyeknél pontosabban most 187
