Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Horváth Pál: Mit ér a metafizika, ha magyar…? (Turai Kamil: Magyar metafizika)

már másnak is jutott eszébe, ám Túrái, mint ősi bölcseletünk „felcsendítője”, e régi bánatunkat új kiindulópontból akaija orvosolni. Nem azon kesereg, hogy nincs magyar metafizika, hanem arra int, hogy igenis van, mindig is volt ilyen, csak nyelvünk és hagyományunk mélyrétegeiben szunnyadt ősidők óta, rejtőzködésével okot adva arra, hogy elhatalmasodjon rajtunk a filozófiai kisebbrendűség kárhozatos érzése.

A rosszindulatú kritikus itt arra gondolhatna, hogy Túrái valamely Árpád vezérrel együtt bolyongó „magyar Arisztotelész” eddig lappangó kéziratát húzza majd elő a tarsolyából vagy netán arra derít fényt, hogy Szent Tamás anyai ágon magyar volt s Kant a Duna-Tisza közén utaztában a pásztortü- zek melletti beszélgetésekben lelte meg a Tiszta ész kritikája „kopernikuszi fordulatának” alapeszméjét, ilyen megoldásra azonban hiába számítanak a már előre kaján olvasók. Tanult szerzőnk a régiek misztikáján és a modemek nyelvbölcseletén csiszolt elmeéllel arra épít ugyanis, hogy tézisét az elvont gondolat, a fogalom és a vérbő, köznapinyelvi jelentés határmezsgyéjén fogja felfedezni s magából az anyanyelv túláradó gazdagságából jut el a filozófia magaslatára. Néhány előzetes feltételt el kell persze még fogadnunk: azt, hogy a bölcselet azonos a bölcselkedéssel, hogy a nyelvi forma maga a metafizika, a filozófia - magyar módon való - művelése pedig egyenlő a bölcselet, mint tudomány, hagyomány és módszer teljes negligálásával.

Túrái a magyar nyelv s vele a magyar lélek eredendő metafizikai távlatosságának elvéből építi ki a maga gondolatmenetét, a költő nyelvi leleményével és az esszéista szellemi bravúrjával aknázva ki a magyar nyelvben rejlő gondolati áthallások és szabad képzet- társítások lehetőségét. Ismeretes, hogy Hegel a szellemet, Lenin az anyagot, a görögök valamely őselemet vagy atomot, az Aquinoi a létezőt, Heidegger meg a létet tekintette „metafizikája” alapelvének. Velük ellentétben e magyar metafizika alapja és rendezőelve maga is nyelvi természetű: az alliteráció, mint nem csupán a hangzás, hanem a gondolat egybecsengése. így lesz a magyar metafizika rendszere száz alliteráló fogalompár Istentől és ismétléstől tökéletességig és tömörségig. Az ilymódon az alliteráció börtönébe zárt gondolat belső áradását egy másik alapeszközként a szójáték hivatott biztosítani, fényesen igazolva, amit Túrái maga is vall:

nem a nyelv a gondolat formája, hanem a gondolat az, ami nem más, mint a hangzás — hebegés, harsogás, hideglelés. A gondolatfutamok gördülő gőzhengerét olvasva jöhetünk rá arra, hogy a magyar metafizika igazi klasszikus műve alighanem Kosztolányi Ilo- na-verse s ez a magát „filozófiának” nevező költői túláradás néha Maldoror dalait, Isidore Ducasse-nak, Lautréamont grófjának prózáját juttatja eszünkbe. Az ösvényen ösztökélt ősök ösztöneinek összegzése vagy az időbeli ideáik idomainak időtlensége, hogy igaztala- nul ragadjunk ki metafizikai hangsorokat a szerző eredeti hangulatmenetéből és zenei világából, a klasszikus metafizika taplószáraz szellemtelensége felől közeledve csupán üde időtlenségnek tűnik, amely annyiban magyar, hogy bőven él, sőt visszaél a magyar nyelv szinte végtelen lehetőségeivel és any- nyiban metafizika, hogy értetlen megdöbbenésünk a könyv fizikai birtokbavétele, megvásárlása, fellapozása, olvasása után következik.

Aligha kétséges, hogy Túrái esszéinek indító fogalmai klasszikus metafizikai kategóriák, vagy azok is. Ami azonban a gondolatsorokban történik velük, a szó semmilyen értelmében nem filozófiai történés, hiszen a puszta hangzás törvényének alávetve e fogalmak zenévé, képzettársítássá lesznek, márpedig a metafizika - lehet, hogy szellemtelenül unalmas módon - arról ismerszik, hogy logikai, netán ontológiai alapon fogalmat rendel a fogalomhoz. Hiába tehát a szerzőnek a szövegen áttűnő filozófiai kultúrája, amit eredmény gyanánt kapunk, az maga nem metafizika és nem rendszer, hanem annak az életérzésnek az illusztrációja, amit egykor Reviczky Gyula költői metafizikaként így fogalmazott meg: „A világ - csak hangulat.” Ha pedig erről az oldalról olvassuk, Túrái arról fog meggyőzni minket, hogy a magyar filozófia értelmezésében a nem-filozófia, a bölcselet fogalmi rendjének formai szétzilálása, egy impresszionista festmény színfoltokra bontása juthat az eszünkbe.

A gondolatmenet kellékei sorában fel-fel- bukkannak persze klasszikus metafizikai eljárások, olyanok, mint a modem neotomiz- mus transzcendentális ismeretelméleti eljárása, bölcseleti módon tekintve azonban a kötet teljes gondolatmenete „nem vezet” sehová, hiszen minden a puszta hangzásnak, a nyelvi leleménynek és a szerző jó ügy szolgálatába állított hitének rendelődik alá. Filozófiai munka gyanánt a Magyar metafizika ép95