Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Németh István: Kívül-belül
dom önámítástól mentes tisztánlátással áttekinteni a pusztulás képeit, csak itt tudom maradéktalanul számba venni hiányérzeteimet, felmérni a világ mérhetetlen gazdagságát: a nyomor és a szépség milliárd alakmását. Csak itt találkoz- hatom néhány olyan emberrel, akikkel egy kézmozdulat, egy megvillanó tekintet alapján is tökéletesen értjük egymást, Csak itt tudom átélni, hogy határtalanul, reménytelenül, de megingathatatlan bizonyossággal: otthon vagyok. Számomra a szülőföld, ahogy Bányai János mondaná, kisebbségi beszédhelyzet; az egyedüli beszédhelyzet, mely esélyt ad az általam belátható, átélhető', átgondolható sorsnak, életérzésnek, önismeretnek és helyzettudatnak a megfogalmazására. Arra, hogy megírhassam, nemcsak „ítéletidő” tombol itt kezdettől fogva, de mint mindenütt másutt, itt is derült olykor az ég (máig is), s az itteni létezésnek is megvannak a maga „fioritúrái”. Németh István KÍVÜL-BELÜL Selyemköntös M •A. WJL i a haza? Nem azok teszik föl maguknak ezt a kissé mindig patetikusan hangzó kérdést, akiknek eszük ágában sincs hazát, szülőhelyet, falut, sőt a szülőfaluban utcát cserélniük, hanem azok, akik elkészülődnek. A válasz rendkívül bonyolult, már-már megválaszolhatatlan. Mert ezt egy kollektívum, egy nemzet, egy szervezet sohasem válaszolhatja meg megnyugtató módon az elkészülődő egyén helyett. A munkás hazája ott van, ahol a kenyere van. Politikai jelszónak talán elegendő, jóllehet annak is elég silány, ha figyelembe vesszük, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. És ha a jelszó igaz lenne, nem özönlenének haza a kivándorlottak panaszos levelei. Mert ott kint a kenyerüket ugyan sokan meglelték, talán sokkal nagyobb karajt, mint idehaza volt, de helyüket az idegenben, a hazájukat, az otthonosság érzetét oly nehezen tudják meglelni. Az író hazája az anyanyelve. Maguk az írók tudják a legjobban, mekkora frázis ez is. Mert hiába burkolózik be mondjuk egy magyar író Argentína pampáin anyanyelve aranysújtásos selyemköntösébe, nem biztos, hogy jól is érzi magát benne; ezer példa van rá, hogy nem érzi magát jól benne, mert hiányzik valami, talán az eleven, szüntelenül zsongó anyanyelvi közeg, az író igazi, nélkülözhetetlen mindennapi fürdője. A rosszat könnyen elfelejti az ember, a jót hamar megszokja. Ez sem egészen így van. A nélkülözésekkel, megaláztatásokkal teli szülőföld elvesztése vagy föladása, mint a hazajáró lélek, tartja fogva a friss és nem csupán az újsütetű hontalant. Talán a gyöngék sajátja, hogy végül a nehéz múlt is megszépül előttük. A volt mostoha haza. De hány ilyen „gyönge” ember bolyong a vakvilágban! 174
