Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Fodor András: "E hely poétának való"
velem egyidős Klári húgához. Nem tudom, szóltam-e neki egyetlen ép mondatnyit, amikor ama húsvéti autóban mellette ültem. Tény, hogy beszélni a további három évben sem beszéltem vele. Ám egyre több verset írtam hozzá, s ha csak módom volt rá, kaposi bejáró diákként (1942/43-ban) kerestem arcát az ottani zárdaablakban, s vakációs napokban pedig saját házuk táján. A velük szomszédos Úrikaszinót 1941-ben mozivá alakították. Józsi bátyámmal szorgalmasan látogattuk az ünnepi előadásokat. Való igaz, hogy a filmekért is rajongtam. Gondosan leírtam egy pepita füzetben minden fontosabb adatukat. így, ebből a lajstromból tudom, hogy 1941-ben többek közt a következő filmeket láttam Tótiban: Erik a búzakalász, Sárgarózsa, Vadrózsa; 1942-ben: Ne kérdezd ki voltam, Uj'foldesúr, Árvíz Indiában, Pepita kabát, Édes ellenfél, Leányvári boszorkány, Havasi napsütés, Lesz ami lesz, Ember a híd alatt, Lángok, Aranyember, Leányvásár, Sok hűhó Emmiért, Csákó és kalap, Balkezes angyal, Kádár, Kontra, Kerekes, Régi keringő, Rákóczi induló; 1943-ban: Bob herceg, A vasöklű kormányos, Három csengő, 5-ös számú őrház, Földindulás, Csere-bere, Zavaros éjszaka, Beszélő köntös, Szűts Mara házassága, A miniszter barátja, Szabotázs, Utolsó dal, Háry János, Férfihűség... Amint látható, nagyobbrészt a régebbi évjáratú magyar filmeket vetítették, de akadt a műsoron - 1942 nyarán, koraőszén — két Metro-Goldwyn-Mayer gyártatta amerikai produkció is, Nelson Eddyvel, Jeanette MacDonalddel, illetve Nelson Eddyvel és Hajmássy Ilonával (Ilona Massey) a főszerepben. Giccsek voltak bizony, de mivel magam is szerelmes voltam, ezek a zenés, epekedő filmek még inkább fokozták bennem a háztáji vágyakozást. A meddő érzelem, akkoriban kezdett naplójegyzeteim szerint 1943 húsvétján tetőzött. Moziba menés előtt és után több mint százszor kerültem meg a Németh vendéglőt. Módszerem nem volt éppen célravezető. Kezdtem belátni, a másik fél makacs igyekezetem láttán joggal nyilvánít mamlasznak, hisz még a kapcsolatfelvételt, a köszönőviszonyt sem tudom realizálni. Ráadásul apám — akkor már nagybetegen - az ősszel bekövetkező rákhalál baljós előérzetétől szenvedve, megtalálta, felolvastatta velem naplóm Klárira vonatkozó részleteit. Úgy vélte, romló iskolai eredményemnek itt van az oka. Nem elsősorban az apai diktátum, inkább a kudarchoz való hozzáedződés miatt hátrálok ki lassan ebből az illúzióból. De a kamaszérzelmeknek is megvan a maguk kiszámíthatatlan öntörvénye. Nem sokkal később kiderül, a címzett mégiscsak tudott hozzáírt verseimről. Egy nagylány barátnőm, ki egymásnak való bemutatásunkat hiába próbálta végbevinni, elárulta, hogy Klári egyik versemből még idézni is tudott, sőt a szerzőért is lelkesedett: Milyen fiatal még, s már milyen tehetséges...” Ennyi idő múltán én sem vagyok meggyőződve akkori teljes esélytelenségemről. Különben talán nem tudtam volna még a közelmúltban is ilyen pontosan felidézni ezt a lengyeltóti utcán játszódott spirituális, de oda-vissza érvényes jelentet: Igen, mikor ott ment előttem, kezében egy cseresnyeággal, válla fölött az arca hátrafordult s szemünk sugara hirtelen élő zsinórként megfeszült, - akkor éreztem először ilyet, valami kimeríthetetlen és már-már fogható zsongást a levegőben. (Hársfaillat) 153
