Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Ferdinandy György: A hegy
tartozik, hogy nagyapámmal kirándulunk. Az öregúr szattyánbőr gatyát húz, mint mondta volt: bricseszt, és leakasztja a szegről a kampós botot, amin fémpitykék tanúsítják, hogy megjárta a Pihs és a Gerecse nevezetes kirándulóhelyeit. Hogy miért megy vidékre, aki maga is vidéken él? Nem tudom. De be, a városba, vasárnap reggel még sose mentem. Pestre csak akkor megy az ember, ha halaszthatatlan dolga van. Egy-egy sashegyi séta persze még nem volt kirándulás. A kert és az utca még nem váltak el egymástól olyan élesen, mint manapság. Természetes volt, hogy egy környékbeli gyerek a hegyen csavarog. Nagyapa vallásos volt. A hajnah mise után indultunk csak el a Mártonhegyi út torkolata felé. Akkor még csak ez a hosszú, kacskaringós út vezetett fel az Orbán és a Mártonhegy között a Svábhegyig. Odafent kifújtuk magunkat, megvártuk a fogaskerekű vasutat. Az indító panaszos tülkölése nélkül nem lett volna teljes a kaland. Lefelé a Bürök utcát követtük, ami akkor közönséges vízmosás volt. Lent, a végében, apró fahíd vezetett át a temető árka felett. Máskor az Ördögorom szurdokvölgyébe vitt el nagyapám. Az Ördög-hasadék sziklafala számomra ma is szédületesebb, mint a Grand Kanyon. Egy ízben voltunk a csárda kerthelyiségében is. Este volt, a filagóriában cigányok zenéltek. Ha arra járok, a romos épület előtt ma is hallok egy vontatott, fájdalmasan kanyargó dallamot. Befőzés idején anyával is gyakran végiggyalogoltunk a Törökbálinti úton. Őszibarackot vettünk, néha még kajszit is, ha otthon a termés elfagyott. Ez volt itt a meleg, a nyugati lejtő. Itt szüret idején szék, kosár és mérleg állt minden kertkapuban. De vele kalandozás volt ez az út, nem kirándulás. Anya úgy vette szemügyre az eladó telkeket, mintha itt, Sasad és Budaörs között készülne újrakezdeni az életet. Azt, hogy Irhás árok, vagy hogy Hosszúrét, olyan vallásos áhítattal emlegettük, mint az ígéret Földje állomásait. Hiába üzemelt a Mátyáspince a nyolcas busz pesti végállomásán, a mi számunkra a Sasad vendéglő, a Búfelejtő és az Ezüstponty voltak a világ sarkalatos pontjai. Csak ritkán kalandoztunk messzebb, például a „Ferioszkár” - ma Kis János altábornagy utca sarkán található Makkhetesig. Mostanában pedig egyre gyakrabban a temető felé vezet az utam. A régiek után már lassan minden pályatárs és barát ide, a Farkasrét évszázados fái alá költözik. Meglátogatom apámat, nagyapát, vagy kamaszkorom példaképét, Kispéter Mihályt. Olvasom a neveket; ismerkedem, mondanám, de ez már nem ismerkedés. Itt már régen ismerősök között vagyok. A sorsnak van azért egy-egy váratlan ajándéka is. Az Irhás árok sarkán néhány éve megnyílt egy kisvendéglő, a Barackos büfé. A barackosok helyén, szemben a kétszázéves Szentháromság-szoborral, amit régen minden vasárnap felvirágoztak a budaörsi németek. A nyolcas busz itt áll meg, pontosan előtte, útban Gazdagrét felé. Itt találkoznak a régi idők öregemberei. Új telepesek: írók, rádiósok csapódnak az őshonosokhoz, ide még beengedik a borocskájuk mellett elüldögélő nyugdíjasokat. így hát a nyolcas puccos pesti végállomása, a Mátyáspince helyett, életem alkonyán ez a kiskocsma, a Barackos lett a törzshelyem. Hatodik nekirugaszkodás Ezen a vidéken - mondom — a századfordulón még németek éltek. Az én gyerekkoromban húzódott kijjebb a népviselet Budaörs felé. Onnan jártak be a Farkasrétre a gombát, spárgát áruló sokszoknyás parasztasszonyok. A kertkapuban, jól emlékszem, németül alkudozott velük nagyanyám. A temető körüli kiskocsmákban is németül énekeltek, kiabáltak a pirosarcú, kékkötényes őslakosok. De az új telepesek között is gyakran németül folyt a beszéd. Az asztal körül, példának okáért, amikor nem akarták, hogy értsék őket a gyerekek. A jobb családok német peszton- kákat hozattak, szöszke mosonmagyaróvári lánykák tologatták az utcán a babakocsikat. Német volt a környék egyetlen óvodája is. Tante Many Fürj utcai magánintézete. 129
