Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Sándor Iván: Epilógus a tengerikavicshoz

időt eltöltöttem mindegyikben. A millenneumi földalatti végállomásán, ahol most a remízek épületei állnak, a középiskolás sportegyesület focipályáján rúgtam a labdát. 1944. november tizenötödikén a csendőr- és nyilasosztagok itt sorakoztatták fel azokat a sárgacsillagosokat, akiket az Óbudai Téglagyárba, onnan gyalogmenetben Hegyeshalom felé tereltek. Naponta elhaladva a remízépületek mellett felidézhetem, hol álltam, hol lökdösték szuronyheggyel a sárba az öregembereket. Jártam a Bosnyák tér mögötti krumpliföldeken is, a paradicsomültetvényeken elemistaként természetrajzórán. A Columbus utca 24. helyén a virágkertészetben 1935 szeptemberében anyám harminckét éves születésnapjára egy cserép primulát vásároltam. Kérek egy harminchat filléres virágot, léptem be, átnyújtva az izzadt tenyerembe szorított megspórolt fillérjeimet. A kertész azt mondta, hogy a legkisebb primula negyven fillér, de elvihetem a pénzemért.

Ezeket a mozaikokat egymáshoz illeszti a tudatomban dolgozó idő. Ha kitekintek a munkaszobámból, egyszerre látom a közeli ablakokban azoknak az arcát, akik fél évszázadon át laktak a szomszédos lakásokban. Együtt pillanatának rám élők és holtak. Főképpen az Amerikai út, a Columbus utca és a Mexikói út- Gyarmat utca sarkának háromszögében ismeri az aszfaltburkolat, a kockakő a lábam nyomát. Tudom ki, kinek a gyereke, unokája lakott erre.

Amerikai út 74. Az alagsorban Gulyásék voltak a házmesterek. A szuterén lakásban Manné lakott. Gulyás úr néha elsétált a nyilaspárt helyiségébe, aztán tagja lett a kommunista pártnak. Mannának negyvennégyben egy német tiszt volt a szeretője, néhány órára azért elrejtett, amikor november végén bujkáltam. Az első emeleten a Krämer család lakott. A néni túlélte a vészkorszakot, a fiai munkaszolgálatosok voltak. Ötvenegyben egy, a húszas évek elején emigrált, szocialista érzelmű idős házaspár érkezett vissza Kanadából, Lusztigék. Hivatalosan hozatták őket haza, berendezték számukra a lakást. Ötvenkettőben, éjszaka vitte el őket az AVH. A bácsi nem élte túl a börtönt. A néni megzavarodva járt nálunk 1956 október utolsó napjaiban, kereste a férjét. Azután, hogy elvitték őket, szétválasztották a lakást két AVH-s tiszt számára. Az egyik idős özvegye, idősödő lánya most is itt lakik. A másik lakásba a hetvenes évek elején egy ötvenhatban Angliába került író rokonsága költözött. Éppen most renováltatja a lakást a legújabb tulajdonos: üzletember, az esztendő egy részét Németországban tölti.

A század története rákopírozódik itt minden négyzetméterre. Lépek, megállók, körülnézek, beszívom a sötét, a felfénylő folyamatosságot. Ebben a szakadatlanságban élek. Tudom, hol vannak a nyolcvan-, a százéves fák. A Columbus utca 32. kertjében a két gesztenye, az Amerikai út 51. platánjai, itt nálunk a jegenyék. Amit tudok, nem hallomásból tudom. Nem a tudatom alakította ki. Nem választhatom szét azt, ami rajtam kívül és bennem létezik. Nézem a betűket, amiket leírok. Mögöttük a képek. De nem is mögöttük lengenek a falombok, nem mögöttük rajzolódnak ki az arcok. Közöttük. Rétegekben. Rétegekben nem lehet írni. Festeni persze lehet, de akkor is elfedik egymást a rétegek. A zene talán megszólaltatható az összhangzás rétegeiben. Most, miközben ezt leírom, Mozart Esz-dur zongoraversenyét hallgatom. Látom közben, kipillantva, a nyolcvan éves jegenyéket, látom, amit leírok. Együtt? Egymás után? Mi tartja össze az érzésmozaikokat?

Szeretnék nem úgy beszélni a kapcsolódásokról, mint aki anekdotákat mesél. Ezek élő dolgok közötti kapcsolatok. Szemben az Idegsebészeti Klinika. A méltóságteljes bejárati lépcsősor mellvédjén nemrég helyeztek el egy márványtáblát. „Hirdesse e tábla az 1944 évi vészkorszak zuglói mártírjai, az embertelenségben is emberséget tanúsítók, a fasizmussal szembeszállók emlékét.”

122