Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Katona Imre: Csongorádi torony tetejébe
csacsifogatot kaptunk kölcsön, a fél utca azzal kocsikázott. Legendákat tudnék mesélni állatbarátaimról; ilyenkor sajnálom, hogy nincs bennem elegendő' írói véna; különösen bernáthegyi „pótmamámat” szerettem, lovagoltam rajta és lopkodtam neki az ennivalót. A játékból kikopva azért „állatorvosi” múltam sem tűnt el nyomtalanul: mivel apám soha nem ért rá, megírtam én helyette a csongrádi népi állatorvoslást. Engem is meglepett, hogy 70 oldalas kis monográfia kerekedett belőle. Azt hiszem, e témában eddig ez a legrészletesebb írás, mivel a néprajzi kutatók inkább az emberorvoslás iránt érdekló'dtek. Igazán imponáló, hogy népünk saját tapasztalatából mily sokféle módon gyógyítgatta haszonállatait! Mivel egy kissé munkamániákus vagyok, és némi értetlenséggel nézem a haszonelvű, közvetítő', de semmit nem produkáló kereskedést, tó'zsdézést, és el sem tudom képzelni, milyen minó'ségű-mennyiségű „alkotó” munkával érdemelnek ki emberek nálunk is több százezeres, sőt milliós havi fizetéseket, ez bizonyára abból adódik, hogy én soha nem kaptam pénzt munka nélkül. Nemcsak otthon segítettem mindenben, hanem ott volt a tanya 500 gyümölcsfával és nagy szőló'skerttel. A nyár egyik felét munkálkodva benne kellett töltenem. Közben sikerrel utánoztam a madarak hangját, sőt még a levelibékával is tudtam „feleselni”, csokoládébarnára sültem, a tiszai strandokon én mindig a legbarnábbak közé tartoztam. Kijártam én máskor is dolgozni, megszoktam a fizikai munkát. (Ha most munkadíjam megkapnám, többszörös milliomos lennék.) A szabad térség nekem örökös játék- és munkahelyem volt, így azt sem tudom, mi az allergia, az időjárási frontok jövését-menését sem érzékelem, gyalogolni nekem is jó, kifáradás nélkül ácsorgók akár fél napig. (Előadásaim közben le sem tudok ülni.) A természet nekem tágabb otthonom. Legdöntőbb élményem a Tisza, főként a nyári több kilométeres úszkálások; máig nem nyár, sem a pihenés, ha nem úszhatom ki magam, de egy úszómedence az semmi! Legalább Tisza vagy tenger kell! Nem volt olyan erdő, nádas, rét, élő vagy holtág, amit ne ismertünk volna. Vívtuk a csónakos csatákat, kergettük a vöcsköket, a téli Tisza jegén csúszkáltunk, közlekedtünk. (Érdekes, horgászni nem szerettem, és hiába volt később a főváros környékén horgásztanyám, végül csak eladtam.) Apám attól kezdve bármikor leengedett a Tiszára, amikor, 9-10 éves koromban, át tudtam úszni. Nem is féltem én a folyótól, jól tudtam, hogy mindig azok fúltak bele, akiket szüleik tiltottak. Engem egyszer megforgatott egy örvény, nyugodtan kivártam, míg levitt a fenékig, onnan rugaszkodtam fel. A Tiszán soha nem voltam életveszélyben. A világon sok szép és érdekes természeti jelenséget láthattam, de a Tisza virágzásához semmi nem volt fogható. Négyévenként — nyár derekán - mintegy varázsütésre előbújt a partoldalból milliárdnyi leheletfinom testű, szép sárga kérész, azonnal felhővé alakultak, és vízközeiben repültek néhány óráig a Tisza folyásirányában. Ha épp bent úsztunk, kezünkkel elértük a halkan surrogó felhőt; időnként lelepotyogott belőle néhány, majd egyre több lepkécske. Mindenki tudta a teendőt: rohantunk haza vesszőkosarakért, és kihalásztuk a víz színén szőnyegként lebegő kérészeket; futás vissza! Kosárszámra öntöttük a tyúkok elé. Ilyenkor a fél város a Tiszára járt, hangos volt napokig minden baromfiudvar. Kár, hogy e szépségből mára semmi nem maradt! (A vegyszerek kiölték az érzékeny lárvákat.) Ha jókedvű emberek elhíresztelték a cigánylakta putriban, hogy a halászok kifogtak egy hableányt, vagyis sellőt, egy órán belül az egész cigányság a partról leste a nemlétező fogást. Valahány tutaj lefelé ereszkedett, beúsztunk, felkéredzkedtünk, levitettük magunkat, és a parton visszagyalogoltunk. A nálunk kikötött tutajokon pedig 101
