Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Katona Imre: Csongorádi torony tetejébe
é-ző, míg az őslakos belsővárosiak ö-ző nyelvjárásban beszéltek; igazán nem volt nehéz alkalmazkodnom. Hasonló volt a helyzet egyetemi éveimben Szegeden.) Sopron megyei művészettörténész névrokonom és barátom valahányszor a fővárosból valahova az Alföldre utaztunk, mindig azzal bosszantott: - na, kezdődik a nagy sömmi! Hát ez kétféle értelemben is csak a felszín: végtelen síkság, ahol már néhány méteres halom is „högynek” számít, nyílegyenes utak és vasutak, kevés erdő, még kevesebb tó, a folyók szigorú, a kínai Nagy Falra emlékeztető magas gátak közé szorítva; a gabonatáblákat alig váltogatták más növény- kultúrák, a városok zöme pedig óriási falu volt csupán, ugyanakkor a hagyományos falvak helyett a szélrózsa minden irányában tanyákat látott a szem; kereken egy millió ember élt külterületen. E monokultúrás képet kissé tovább szegé- nyítették a kiterjedt legelők, félszilaj állattartással, dúsították viszont a Duna- Tisza közi szőlők és gyümölcsösök, e szorgalom szülte kicsiny földi paradicsomkertek. Itt-ott megmaradt a régi vízivilág is. Az Alföld az egész Kárpát-medence — védelmi szempontból — „leglágyabb” része, minden irányból itt tapostak végig az idegen hadak; ezt magam is tapasztalhattam otthon a második világháborúban, amikor a barbárok szüntelenül „házhoz jöttek”. Az Alföldön minden nagyobb forduló után újra kellett kezdeni az életet, tájunk valósággal kisebbfajta Vadnyugatnak számított: pásztorokkal, tanyai parasztokkal és betyárokkal, majd a mind meghatározóbb szerepű agrárszegénységgel és az öntudatos kubi- kossággal. A Kárpát-medence nagyobb tájai közül egyik sem változott meg any- nyira az ember kezemunkája révén, mint a korábban „legelvadultabb” Alföld; millió holdszámra mentesítették az ártéri földeket, és a kubikosok által emelt gátak, ha nem is látszanának a Holdról, mint a Nagy Fal, de egyvégtében Budapesttől New Yorkig érnének! Ezzel szülővárosomat már akaratlanul is bemutattam: az egész Alföld „mindenes” modellje városom: élő- és holtvízi halászat, bukrosi félszilaj pásztorkodás, ezer és ezer holdnyi szőlős-gyümölcsös tündérkert, végeláthatatlan tanyavilág, és az úthálózat gócpontjában a Tisza nagy kanyarja által átölelt kis kertváros, Csongrád, melyben a legegyszerűbb emberek is virágszeretők, és az iparos- és parasztlegények éppoly szenvedélyes galambtenyésztők voltak, mint az angol arisztokraták. Valamiféle „összebeszélésről” és kölcsönhatásról szó sem lehet, hiszen az Alföldön, és így Csongrádon is alig volt feudális arisztokrácia, még köznemesség is alig, az „igazi” városok önmagukat igazgatták; a török után a hagyományos jobbágyságot soha nem sikerült többé visszaállítani. Ez mindnyájunkba úgy beleivódott, hogy amikor más táji barátaimmal közéleti kérdésekről beszélgetünk, engem mindig meglep, hogy hozzám-hozzánk képest másutt milyen tekintélytisztelők az emberek! (Ráadásul én katona sem voltam, sokan azt is észreveszik, hogy fegyelmezettségem nem külső, „katonás”, hanem belülről fakadó, és rangot nem nagyon ismerve, látszólag gyermekdeden őszinte vagyok; az az érdekes, hogy ebből még sohasem származott komolyabb bajom.) Amikor két élményemet bizalmas baráti körben lelkendezve elbeszélem, nem nagyon éreznek velem! Az egyik még kezdő kamaszkoromban történt: a II. világháború előestéjén kötelezővé tették az ún. leventét, ezt a katonai előkészítőt. Épp a legelső alkalmak egyikén minket városiakat összecsaptak a tanyai tanulókkal. Az elméleti kiképzés abból állt, hogy felelni kellett ilyen alapvető kérdésekre, mint hazánk fővárosa, és hasonlók. Megjegyzem, hogy Horthynak legalább akkora személyi kultusza volt, mint a későbbi diktátoroknak, mégis, amikor egy tanyai pásztorgyerektől — lehetett olyan 12-13 éves — a leventeoktató azt kérdezte: hogy hívják Magyarország kormányzóját? — nemcsak hogy nem tudott rá felelni, hanem azt állította, hogy e nevet életében még nem hallotta. Igaza is lehetett, de 98
