Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Kelemen Zoltán: Portré kortárs szemmel (Kulcsár-Szabó Zoltán Oravecz Imre könyvéről)
dományos részterület közti ide-oda járkálásban. Erre a „veszélyre” kell hogy figyelmeztessen a következő idézet a könyvből: „Milyen funkciói lehetnek e verseknek gyerekkönyvként?” - kérdezi Oravecz „gyerekvers”-kötete kapcsán, majd így folytatja: „A fenti kérdés megválaszolásához valószínűleg olyan összetett (olvasás)szo- ciológiai-pszichológiai kompetenciára volna szükség, amely itt nem áll rendelkezésre, de talán nincs is rá túlságosan szükség.” Minden bizonnyal nincsen rá szükség, ha megkérdezzük erről egy gyermek véleményét, vagy visszaemlékszünk saját gyermekkorunkra, korabeli irodalmi élményeinkre. A szerző is látja, hogy valójában nincs itt szükség efféle kompetenciára, tájékozottságra. Jó érzékkel mutatja ki a szóbanforgó kötetről, hogy inkább illik a — Kulcsár-Szabó Zoltán által világosan és pontosan körülhatárolt — személyes költészeti fejlődés irányvonalába nyelvfilozófiai kérdésfölvetései miatt, mint a Dörmögő Dömötör lapjaira. Vagyis a szerző számára nyilvánvaló, hogy ezek a versek felnőtteknek íródtak, akárcsak az, hogy a hopi-ver- sek elsősorban fehér (magyar) embereknek íródtak és nem hopiknak, hiszen, mint ahogy arra szintén utalás történik az elemzés során, a hopik — létező — mitológiájához semmi köze nincs, annál több a Bibliához, a Kalevalához, hogy a költő aztán ezekből az előzményeiből építse fel a kötet egyéni mitológiáját, mely aztán éppen a Szajla-versekben folytatódik. Kulcsár-Szabó konkrét megfeleléseket idéz a két mű között, s ezekből világossá válik, hogy nem parasztregényt ír Oravecz, s művében nem annyira az elmúlt kommunizmus véres és szégyenteljes idejére emlékezik - immár anakronisztikusán -, mint ahogy ezt egyes olvasói tudni vélték. Emlék és emlékezés, az emlékek tárgyia- sulása személyessé válásuk, a személytől való eltávolodásuk az, ami izgatja a költőt, s főképp a földműveléshez, a földhöz, tájhoz, még pontosabban a természethez kötődés és a kapcsolat elvesztésének tragédiájához való viszony az, ami egyként az érdeklődés középpontjába emeli a hopi indiánok és a szajlai földművesek egymástól oly távoli mindennapjait. A szerző elemzéseiből nyilvánvalóan látható, hogy az idő visszahúzódása, a „szép és könyörtelen jövő” felé történő haladás bontakozik ki Oravecz költészetéből. Ha szükséges - mint a „gyerekversek” esetében az volt - megbontja az időrendet, de sohasem csúsztat. Filológiai pontossággal veszi végig az 1972 szeptember két, egymástól eltérő kiadását, külön elemzi őket, kitérve a kritikai-olvasói fogadtatásra is, mely Oravecz lírájának esetében szinte sohasem (vagy épp az 1972 szeptember kapcsán) volt tökéletes összhangban. Pusztán az olvasás közben tapasztalt alaposság miatt érdemes felvetni (no, meg talán amiatt is, hogy Kulcsár-Szabó Zoltán oly kitüntetett figyelmet szentel Oravecz angol nyelvű verseinek, s oly találóan boncolgatja az általuk felvetődő nyelvelméleti és befogadásesztétikai kérdéseket), hogy kibővülhetett volna az értelmezések sora egy When you became she tanulmánnyal, mely talán további értékes megállapításokat tartalmazhatott volna az idegennyelvűséggel, többnyelvűséggel, anyanyelvtől eltérő nyelvűséggel kapcsolatban, még akkor is, ha tudjuk, az 1972 szeptember angol fordítását nem a költő, hanem Bruce Berlind végezte, hiszen Oravecz maga is fordított több szerzőtől, mint ahogy ezekre a munkáira ki is tér az elemzés, akárcsak egyik legérdekesebb nyelvi kalandjára, mikor közvetítőnyelvből fordított indián énekeket. Végezetül arról érdemes még szólni néhány szót, ahogy a szerző az Oravecz-lírá- ról eddig írtakat összefoglalja. Áttekintő elemzését és elfogulatlan értelmezését adja a magyar kritikai-esztétikai irányvonalaknak, pontosabban ezek változásainak a hetvenes évektől napjainkig. Magyarázatot keres arra az olvasói magatartásra, ahogy a szakírók fogadták az új költészeti irány jelentkezését, ugyanakkor (néha ezzel szemben) a „szakma”, azaz a kortárs magyar szépírók véleményeit is idézi. 85
