Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Kriston Vízi József: Európai Játékház avagy: 15 éves a Szóra- katénusz (Levélféle Ryszard Ziezio igazgatónak Kielce, Játékmúzeum (Múzeum Zabawkarstwa, Lengyelország)
válts forintot, Bécs felé már valamivel jobb az út, csak a határ előtt tankolj... jó utat! Édeskés, meleg illat csap meg, még állva-bámulva a meggyötört Polski után, miközben Gábor fiam a csontrafagyott ajándék makett-kivágót gyömöszöli hátizsákjába, és szemével sürget, nem szól: most már gyorsan a gyorshoz, mielőbb otthon a helyünk. Emlékszel, Ryszard? Talán a harmadik estén, Torunban, a városi múzeum későközépkori padlásszobájában került szóba a Forrás. Hatalmas, várúri kerek asztal lapján sorakoztak vörösboros és háziszörp palackjaid, amelyekből olyan finom italt tudtál kotyvasztani, hogy bírtuk hajnalig kedwel-beszélgetéssel. A jóízű és vidám történetek között, a „kovácspistaságok” baráti figyelmességéről való példálózásainkban jött elő a „Forrasz”, - így is mondtad, s Tőled jól is hangzott ez az újabb többértelműség. Hamar megért/t/ettük, hogy minket és múzeumainkat a Forrás és Kovács István közép-európai kultúra-szervezése hozott össze, s amit mi sem tudtunk, már a nyolcvanas évek végén kiszemeltettünk, hogy aztán a fo-fohatóságok nagy nehezen végre kimondják ránk az igent. Emlékszem, milyen hatalmas izgalommal készültem Lengyelországba; éppen október 6-ika volt, belül valami ünnepélyességgel, ám a mai Krakkowia (a hírneves express, generációnk romantikával zsúfolt vonata) vagy harmincunkkal indult Észa-Magyarország felé. Nevettünk: két vidéki, vagy ha úgy tetszik, nem fővárosi, csaknem egyívású (a ki- elcei valamivel idősebb) játékmúzeum, megáldva)?), verve)!) gyakorta túlvállaló etnográfus vezetőkkel, néha száz évre is előre álmodó munkabéli és baráti társakkal. Előbb Rawa Mazowieckiből Torunba kísértük „Magia Lalki” (’’Baba-mágia” vagy a „Babák lelke”? - magyarítgatom) kiállításod, amely minden egyes helyszínén a vendéglátó múzeum ehhez társítható, s többnyire rejtett kincseit hívta elő. Történelmi enteriőrökké formálódó gyerek-bútoregyüttesek, - portrésorozatok, - viseletszériák álltak össze az 1700-as évek végétől a már nem éppen érintetlen Barbie-tes- tekig. Mosolyogva kísérgettél eredeti, vagy a második háború végi ellenállás miatt lerombolt, majd újjáépített műemlék épületek raktáraiban, ahol hiába lestem a polcok mögé és a sarokba: a játékot, ezernyi naivot, s képek százait őrző helyiségekben nem virított penész; tárgyközpontú léptékkel mért figyelem adatik Nálatok a haza nemcsak „klasszikus” műtárgyainak... De vissza a források hoz! Vittem, hogy ne vittem volna füzeteket, keskenyebb és vastagabb könyveket Neked, múzeumodnak s az előre szintén nem ismert új kollégáknak, vagy apróbb „szórót” a kedves mosolyú gyűjtemény- és teremőrzőknek. Végtére is: javarészük erre való, a távolról jött látogató suta ajándékai és büszkeségei. Lapoztuk-rakosgattuk is azokat a toruni toronyszobában, féléjük hajolva bogarásztuk Magdalena értő fordít- gatásában, s így alakult ki a kép rólunk, első mozgalmas 13 évünkről (akkor azt hittük, kissé alábbhagy majd a munkába is bele-beleköpködő „váltás”). Ti a lengyel lányokkal a sziporkázó kecskeméti folklorizmus konferenciák summázatait, a Szórakaténuszt először Európába lendítő „Hagyomány és kreativitás”-konferencia (1982 nyara) könyveinek tartalomjegyzékét és igen gondos bibliográfiáját kóstolgattátok sajtként a vörösbor mellé, én pedig zyvieczi sörrel nosztalgiáztam Buják professzorjátékmúzeum alap-vető tanulmányai fölött. Magdaléna kezdte a szárnyalást, te óvatos, mackósodó férfimódra hallgattad az előttünk álló és ránk váró feladatok jogos, de türelmetlenül lendületes megfogalmazását: ki-ki jáija körül nemzete, hazája és nyelvbarátai játékkultúrájának sajátos és közös vonásait végre alaposan, tekintsen a gyermeké mellett jóval szemérmesebben rejtőző felnőtt játékaira is, nézzen a sajátján túl Közép-Európára, erre a jellegzetes ízű-szagú képződményre, ahol még ma is él a „Kiskacsa fürdik...”, a „Lengyel 56
