Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
keddjei, a Szimbolizmus című folyóirat, tovább a megannyi önértékelő, majd Rimbaud magánhangzó-szonettjét analizáló írások megteremtették a szimbolizmus befogadásának, elismertetésének feltételeit. Hasonló folyamatnak vagyunk tanúi a Nyugat kiadásakor, már csak ebből a szempontból is tanulságos lehetne végigolvasni az első évfolyamokat: hány és milyen (polémikus töltésű) programcikk, kritika látott benne napvilágot. Az ifjú költők-írók szándéka, hogy csoportként is, egyénileg is előkészítsék, megvalósítsák belépésüket az irodalmi életbe, valójában természetes, nem gyermekbetegség, még az sem, hogy kiáltványszerű önmaghatározással körvonalazzák irodalmi (anti-)ideáljaikat, és programos újszerűségükre transzközépi fejtegetésekkel játékos és szigorúbb formában maguk hívják föl a figyelmet. Aligha hallgatható el, hogy megjelenésük, hanghordozásuk, a kánont elvető kifejezéseik, illetőleg irodalomelméleti tájékozódásuk sok tekintetben hasonló a szegedi deKON- csoportéhoz, még akkor is, ha ez utóbbi törekvéseiben nem elsősorban a szépirodalmi művek létrehozásának igénye munkál. Bár egyik-másik képviselőjének elméleti dolgozataiban a „vicc”, a „gag” lényeges szerephez jut, nem is szólva arról, hogy egyik-másik írás akár esszéparódiának is fölfogható. A deKON-csoport tagjai között sok az angol szakos, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai egyetemeken meghonosodott, bár jórészt a francia Jacques Derridától ihletett dekonstruk- ciót választották kiindulópontul elméleti megfontolásaik számára, és főleg a logo- centrizmus elvetésében vitézkednek, illetőleg elfogadni látszanak a derridai (?) nézetet a fallogocentrizmusról. Sántha Attila transzközépi fejtegetése és Odorics Ferenc posztmagyar „kiáltványa” szintén egybevethető, kiváltképpen a tudatosan maníros-primitivizáló nyelvhasználatot tekintve, valamint a dekonstrukciótól, főleg magától, Derridától messze nem idegen játékosságot szemrevételezve, amely egy látszólag elmélettelen elmélet, valójában az anything goes feyerabendi jelszava jegyében kaput tár az elméleti fejtegetésekben a bizarrnak, a groteszknek; elveti a tudományos nyelvhasználat kliséit, olykor magát a tudományos nyelvhasználatot is. Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat: valójában meddig terjedhet az interpretáló, a kritikus szabadsága? Elég-e tudományos kritériumnak annyi, hogy a nézet, a fejtegetés önmagában logikus, konzisztens? Mindenesetre Kulcsár Szabó Ernő több ízben leírt kételyei megfontolandók, mint ahogy Odorics Ferenc válasza, főleg ami a hagyománytagadás vádját illeti, szintén megfontolást érdemel. A transzközéphez tartozó csoport egyelőre verseiben, novelláiban erdeményesebben körvonalazta a maga álláspontját, mint „elméleti” írásaiban. S az a tény, hogy Orbán János Dénes meg Sántha Attila Rejtő Jenőt választotta követhető mintául a nyelvi megalkotott- ság tekintetében, figuráit meg hősül, Fekete Vincénél meg Orbán János Dénesnél villoniádáik mögül Faludy György parafrázisai bukkannak elő, továbbá a magyar- és a világirodalomba tett kalandozásaikban magukkal vitték a paródia, a travesz- tia, a pastiche fegyvereit (mindhárman), a transzközép „nyelvelmélet”-re is következtetni enged. A rejtős szójátékok (nem mindenütt egyforma erővel) nyelvjátékká alakulnak: ugyanis szerzőink nem elégednek meg a különnemű nyelvi elemek kontaminációjával, és továbblépnek Rejtőtől a különféle szociolektusok párosítása terén: a kanonizált irodalmi művek, fordulatok szembesülnek a bennük eddig föltáratlanul elhagyott lehetőséggel, ezzel megszüntetik az emlékezetekben, tankönyvekben, az irodalomtörténetben, kiadásokban rögződött szöveg véglegesnek deklarált státusát, s az állandóan transzformálódó szöveg mellett voksolnak. Természetesen nem előzmény nélkül. Petri György Nem baj, elvtárs, szabadok vagyunk József Attila versét „dekonstruálja”, és egyben a sokat idézett, ezáltal a kultikus nyelv- és vershasználat részéve lett (tett!) mondatokat deszakralizálja, közönyösen köznapi, személyességében is közhelyes sorokká írja át, ráadásul megtöri a 81
