Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Kriston Vízi József: Európai Játékház avagy: 15 éves a Szóra- katénusz (Levélféle Ryszard Ziezio igazgatónak Kielce, Játékmúzeum (Múzeum Zabawkarstwa, Lengyelország)

László jó királyunk”, a török-tatár lovasmaszka, a „Rákóczi kis úrfi”. A régi vár- és házfalak döngölt tömedékaljaiból pedig azonos állású cserép-lófigura fordul ki Gdanskban és Sopronban vagy Budán. Mindezt azért is hozom elő, mert tolmács- Magda, aki filigrán termetű, de büszke tartású Zakopanéi lengyel-német, sajnálkozva meséli jellegzetesen közép-európai kalandját: mire lefordította (nyersen) s elfogadtatta tervét a kiadóval Endrey Walter és a néhai Zolnay László szépséges könyvények lengyel megjelentetésére („Társasjáték és szórakozás a régi Európában.” Bp., 1986.), az állami redakció a lengyel „Romana”-féle hálózatnak adta oda magát.

Ez került szóba, amikor válltáskám mélyéből izgatottan előhúztam a 10 évvel azelőtti, kissé agyongyötört játék-számot (Forrás, 1985. 10.), amit jellemző módon, példányai eltűntével egyenes arányban - akkortájt már egyre - többen és többször kerestek, vittek-vettek kölcsön (örökre!...) egyetemisták, itteni főiskolásaink. Sok szempontból is „nagy szám” volt ez, nem egészen öt évvel a SZORAKATÉNUSZ megnyitása után, hisz’ azt megelőzően csak a Művészet 1978-as évfolyamában kapott helyet jónéhány fajsúlyos hazai játék-írás, természetesen a korán elvetélt Ru- bik-újságot most nem sorolom ide. Persze Magda is a tartalomjegyzéket keresi, helye és szisztémája már Forrás-ízű, ezt ízlelgeti először. Aztán a névsort kóstolgatja: Moskovszky, Lukácsy, Haider, Zelnik vagy Niedermüller, vagy Páskándi meg Gyurkovics - ezeket olvasta, fordította, vagy ha más nem, hát elraktározta nevüket kitűnő memóriatartományába. A „forrásokat” (Szekér, Dobozi, Pintér) vagy az alkalmilag publikálókat (Kozmács, Barna Gábor) természetesen ő is a varsói intézet könyvtárából, vagy még pesti bölcsész-éveiből ismeri. És mi, kecskeméti iljonc játékosok, etnográf recenzensek, kik nagy örömmel írtuk „tele” azt a hat ívet, hogy itt is adjunk a — még mindig remélt - halhatatlanságnak, de legalábbis egy-egy újabb cédulát erőszakoljunk ki magunknak a Nagy Magyar Nemzeti Bibliográfiában.

S persze, hogy a tíz évvel ezelőtt megismert bukovinai székelyeimről kezdek mesélni új lendülettel, majd megijedve, hogy ezt az egész újkori történést (bolyongás, üldöztetés, majd magyarok magyarok között) a lengyel talán nem is érti. Dehogynem, - bizonygatja Jana I. és Te is. Te, Ryszard így valami hosszú és izgalmas mesébe kezdesz a lemákokról, akik közül családod, ősöd való, — de egész hetes vándorlásunk alatt egyszer sem mondtad végig, ám minden hajnalban megfogadtuk, hogy még ebben az évezredben elmegyünk valahová, a Kárpátok észak-keleti zugaiba és megkeressük Nagy Lemákiát.

Ezekre a sajátosan hasonló gondolkodásbéli forrásokra emlékezem most, meg a Kerényi Jóskáéra, akiről a színes Szóraka-fotókat mutogatva kezdtük a beszélgetést, s lendületes írását („A Játékműhely és vidéke” Forrás, 1992. 3. sz.) végigfutva már ismét Magda guggolt a szellemi és a fizikai középre. Próbálva szemléltetni a cserepes-ajkú építész és barátja térrajzainak nézőpontjait egy vakond (milyen gyorsan vált valósággá!) s egy (legföljebb gondolatban, esti ház-zárás idején) csúcs-ver- deső madár perspektívájából. Tudom, Kerényi hosszú évek után szerette meg igazán vagy kapta vissza építménye: a házunk működéséből visszaigazolt, neki is szóló igazi elismerések adta hitét. Miért? Talán mert a vártnál/gondoltnál is többet teljesített az igazán sokféle egyéniség alkotta csapatunk, - bizony kínokkal meg civako- dásokkal is, de életben és talpon maradva. Amikor már van aggódni és félteni való, s amiért már harcolni is fontos a Műegyetemen vagy a szalagház-menti múzeumszigeten. O akkor azt hitte, hogy jobbára csak külső erőket kell külsőkkel ütköztetni, majd egy kis szikra pottyanván lángra kap a tapló-lelkűség, s fényénél egyesek szégyenkezni, mások meg büszkén adakozni fognak. Ki gondolta volna (de még mai nap is alig hiszem), hogy egyfajta valósággal is számoló, magunk kínlódásában megpróbált terveink egy jó része pincébe rejtendő illúzió. Csakhogy: sem padlá57