Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Gaál Károly: A pusztaiskolák hősei
Ebben a tanévben volt az évszázad legkeményebb tele és egyre kevesebben ültek a padban. Nem volt cipő, nem volt ruha. Néhányan anyjuk nagykendőjébe bugyolál- va taposták a méteres havat. Egy testvérpárból felváltva jöttek az iskolába. Egyik nap az egyik, másikon a másik volt beteg. Beteg ugyan egyik sem volt, de az egy pár cipőt így osztották meg. Ezután, ha nem tudott a gyerek jönni, a tanítónő ment el hozzá. 20-24 fokos hidegben igyekezett a szülői házakban tanítványainak azt megadni, amit azok szükségükben nem érhettek el. Egy alkalommal az egyik cseléd gyerekét kereste fel. A gazda igencsak megrökönyödött, amikor tanítónőnk az elmulasztott anyagot bent a házban akarta pótolni. O erre csak az istállóban kapott helyet. Közeledett a karácsony. Ebben az időben a tanyaiak többsége még nem ismerte a karácsonyfát. Betlehemezni jártak ugyan a gyerekek, vártak is minden házban rájuk, de a betlehemezők ezt a havat elsősorban nem az Istenfiára való várás öröméért, hanem az elvárt szalonnáért, kenyérért taposták naphosszat. így tették korábban szüleik, nagyszüleik is, akik szintén jól akartak lakni. Tanítónőnk mesemondó lett ebben az adventi időben. Mesélt a betlehemi jászolról, a „Jézusgyerek’’ születéséről, amely ugyan a kanonikus előírással nem nagyon egyezett meg, de mélyebben hatott, mint bármilyen pápai bulla. Hozott a városból egy fenyőfát, ezt feldíszítette és az utolsó tanítási napra meghívta a szülőket is. Sokan eljöttek és csodálták meg azt, amiről eddig csak hallottak. A rákövetkező évben ezt már többen utánozták. De ezek a karácsonyfák nem fenyők voltak, hanem borókák. Volt elég a homokbuckákon és pénzbe sem került. Zöld volt és amikor papírlánccal, karikára vágott krumpliszeletekkel, egyik-másik már keksszel is feldíszítette, alája képzelték a betlehemi gyermeket is. Karácsonyi ajándék még ismeretlen volt, a szaloncukor, csokoládé is jóval később jött divatba. Ez az új, a tanítónő által bevezetett szokás még nem ment át a későbbi „gyermekmaterializmusba”. Ekkor még nem volt a karácsonyfa az ajándékok „körete”. Ennél az első pusztai karácsonyi ünnepségnél énekeltek első ízben közösen a gyerekek. Utána a szülők is egymással vetélkedve dicsérték porontyaik hangját, némelyik a tanítónőt is. A betlehemi Kisded segítsége révén mondogatták, hogy csak jó valamire az iskola. Csak abba nem akartak belenyugodni, hogy ez miért kötelező. Tanítónőnk szerzett egy rozoga harmóniumot és mivel ebben a hidegben nem jött ki ide pap, maga vezette a vasárnapi ájtatosságot. Gyerekek és szüleik közösen tanulták az egyházi énekeket. A felnőttek is találkoztak egymással és megkezdődött a pusztai kommunikáció. A tanév végére egy színdarabot tanított be. Színészek azok a gyerekek voltak, akik a tanév elején még szájukat sem merték kinyitni, a nézők, a megcsodálok azok a szülők, akik szeptemberben a tanítónőt még szekéren akarták kivinni a határból. A következő szeptemberben már a felserdültek kérték színdarab betanítására. Személyi gondjait leszámítva, ez volt a városi orvos lányának első tanyai éve. így leírva, ma ez már szinte mesének tűnik, ha azonban megértjük azt, ami emögött benne lejátszódott, akkor nyugodtan mondhatjuk Arany Jánossal: „Nem mese ez gyermek.” Ez a városi életéből ideszakadt fiatal tanítónő mit élt át egy év alatt? Hányszor keseredett el, mennyiszer kételkedett önmagában, hogyan ismert meg, kínlódva, birkózva egy számára eddig ismeretlen életformát? Mennyi konfliktussal kellett megbirkóznia, hogy a lenézés helyett szeretet legyen osztályrésze? A fenti egyszerű és igencsak hiányos leírás után talán megértjük, hogy ő a kle- belsbergi iskola egyik hőse volt. Egyik! Hányán voltak még, akik csődöt mondtak és mennyivel többen tudták tanévüket úgy lezárni, hogy feladatukat nem „tucat” tanítóként fejezték be? 27
