Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Gaál Károly: A pusztaiskolák hősei
volt könnyű menni, a petróleumlámpa fénye elég gyönge volt, a WC is az udvar másik oldalán állt. A legközelebbi vasútállomás, ha egyáltalán volt, néha 5-6 kilométer gyaloglást jelentett. Hol voltak még az autóbuszok? Ha nem akart a tanító megfagyni, vághatta maga a fát, ha volt, mert gyakran ehelyett rozsét, napraforgószárat kapott. A városból idekerült ember számára ez az élet ugyancsak kemény volt. Gondoljunk csak arra, hogy az egyetlen tanyai bolt valóban vegyeskereskedés volt; a cipőtalptól kezdve a sóig, cukorig, kocsikenőcsig és a sósszalonáig terjedő kínálata a tanyaiak igényeire volt kiépítve. Ma, mi hajlamosak vagyunk a múltat jelenünk igényei alapján, abszolút negatívan mégis ítélni. Ma már azt sem tudjuk elképzelni, hogy annak idején nemcsak paraszt-, hanem olyan tanítógyerek is volt, aki hat éves korában evett először csokoládét és a banánt csak egy akkor ismert slágerből ismerte. A sívó homok kevés eledelt adott. Április végén a tanyaiak már egyre jobban takarékoskodtak a kenyérrel, fogytán volt a liszt, a sósszalonna, ha egyáltalán volt még belőle, már igen avaso- dott, sárgult és a krumpli tekintélye egyre nőtt. így aztán érthető, ha látták, hogy a tanító még húst is ehet, méltatlankodtak. Itt gyűlölték az államot, ezzel együtt a nyakukra küldött tanítót is. Nem akarták az iskolát, az ezzel jött tanítót, az „urat” még kevésbé. „Munkára csináltuk a gyereket, nem az iskolának. A tanító nem őrzi a birkát!” Sok hasonló példát említhetnék még meg, sokat leírt Dubecz Sándor is, de talán az eddig mondottak is elég meggyőzőek, hogy a klebelsbergi iskolák első tanítói nem abbáziai nyaralásra vállalkoztak, amikor a pusztába vonultak. A tanyaiak megtűrték őket, mert muszáj volt. De ezek a tanítók megtanulták, hogy a lenézés nemcsak föntről lehetséges, hanem fordítva is. Személyes emlékeimből, de kutatásaim eredményeiből is tudom, hogy ezek az első pusztai tanítók kivétel nélkül, a később elátkozott polgári rétegből kerültek ki. Egy, a számukra ismertlen életformába kerültek be. Nem ismerték sem tanítványaik, sem azok szüleinek életformáját, napi gondjaikat. Tanyai feladatuk elvégzéséhez még annyi előképzést sem kaptak, mint egy misszionáriusnak induló ferences barát. Minden megnemértést, lenézést tűrve éltek egy olyan izolációban, egy olyan közösségben, amelyben a meghalás olcsóbb volt, mint az orvos. Utólag kimondhatjuk, hogy ezek a városi fiatalok egy szinte áthidalhatatlannak tűnő feladat elvégzésére vállalkoztak és ezt csak a „szolgálatvállalás” kifejezéssel tudom meghatározni. A kérdés elemzésekor térjünk ki arra is, hogyan kerültem abba a helyzetbe, hogy most tanú lehessek. Mi ugyan városi lakosok voltunk, de én szellemileg mégis a pusztán nőttem fel. Ez alakította gondolatvilágomat, személyiségemet. Ott, a pusztán kezdtem el iskolai pályafutásomat is. Később, ugyanerre a pusztára deportálva (ma kitelepítésnek mondják), jó néhány tanítót ismertem meg, akik a puszta gyerekeinek adták tovább életüket. Személyes élményeim a Kecskemét melletti máriaká- polnai iskolához fűződnek. A kiskunfélegyháziakat tanítóktól ismertem meg, a ja- kabszállásiakról pedig dr. Dubecz Sándor írt, aki az itteni pusztaiskolából indult el orvosprofesszori tanszéke felé. Ő írt az akkori tanyai szülők ellenállásáról. Arról, hogy ezeket az iskolákat annak idején nemcsak idegenkedéssel, hanem ellenségesen fogadták. Azt sem hallgatta el, hogy az iskolán keresztül milyen anyagi teher nehezedett a szülők vállára. Azt is megírta, hogy az akkori jakabszállási szülők, akik még a pásztoréletből vedlettek át a parasztiba, nem tudták, de nem is akarták megérteni, minek kell az iskola, az írás, olvasás. Ugyanerről a pusztáról egy valami nem jutott azonban tolla alá. Ezt én is csak a háború után hallottam olyan fültanúktól, akik helyett mos én tanúskodom. 24
