Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (V. rész - fordította Szenyán Erzsébet)

szállítsa, termékeinek minőségét becsületbeli ügynek tekintse. Felkészültek-e erre a kelet-európai társadalmak?

A professzor eszmefuttatása kapcsán két gondolat vetődött fel bennem. Az első, hogy a létező szocializmus bírálata során a haladást fékező egyetlen rétegként leggyakrabban a nomenklatúrát emlegetjük. Csakhogy van egy másik szégyenletes rétege is a társadalomnak: a naplopók, munkakerülők, mindenféle lumpenek, élősködők tömege, akik formálisan mintha csinálnának valamit, a valóságban azonban terhes, általánosan létező ballasztot jelentenek. Az ő számukra minden, a rendszer racionalizálásának irányába ható reform olyan, mint a lidércnyomás, mint egy elemi csapás. Ezeknek az embereknek nincsenek különösebb ambícióik, egyetlen céljuk, hogy valahogy (és ez a „valahogy” itt a fontos) megússzák, túléljék, kibekkeljék az eseményeket. Az afrikai munkásra emlékeztetnek, aki csak addig dolgozik, amíg megkeresi az pénzt egy adott célra (a lánya esküvőjére, lakásépítésre), vagyis konkrét pénzösszegért dolgozik. Ahogy ezt megkereste, abbahagyja a munkát - ettől kezdve szabad az ideje. Ebben az esetben a munka nem az élet értelme, nem létezési forma, nem imádkozás Istenhez, hanem egy konkrét cél elérésének eszköze. Másik megjegyzésem — a kereskedőkre jellemző a gyors pénzszerzésnek, a kiskapuk keresésének taktikája. Ennek oka a bizonytalanság, a megbízható, tartós játékszabályoknak a hiánya, a jövő kiszámíthatatlansága stb.

Kelet-Európa: mivel a kommunista propaganda azt hangoztatta, hogy a Nyugatot a nyomornegyedek, a hajléktalanok, a munkanélküliek stb. jellemzik, az emberek ellenkezésből, csak azért is úgy képzelték el a Nyugatot, mint földi Paradicsomot, mint a „Dallas” tévésorozatból megismert szuper gazdagság helyszínét, s a populiz- mus, az egyenlősdi demagógia szellemében nevelkedvén („mindannyiunknak egyforma hasunk van”), azt hitték, hogy ha azoknak ott mindenük megvan, akkor majd nekünk is adnak, csak szabaduljunk meg a kommunizmustól! Az emberek nem hitték el, hogy Nyugaton recesszió van, hogy a munkanélküliség valóságosan létező dolog, hogy a gazdaság stagnál, hogy túltermelési válság nehezedik a piacra. Az emberek meg voltak győződve a nyugati rendszer tökéletességéről, vagyis úgy gondolták, hogy ha van is recesszió, annak nincs különösebb jelentősége! Nos, ez az elképzelés 1989 után nagyon hamar szertefoszlott, atomjaira hullott. A kommunizmus elbukott, Kelet-Európába mégsem kezdtek zöld dollárfolyamok ömleni, s a két Európa határán sem állítottak a nyugati lakosok virágdíszes kapukat „Isten hozott!” felirattal.

És persze jött a csalódás, kiábrándulás, frusztráció.

De ugyanilyen hangulat uralkodott el a nyugatiakon is. A Nyugatnak is megvan a maga propagandája, az meg azt hangoztatta, hogy a kommunizmus a legteljesebb mértékben mesterséges képződmény, amelyet kívülről kényszerítettek a társadalmakra, s amely csak a totális terror segítségével tartotta fenn magát, ezért aztán elég szétverni és lehántani a Föld felszínéről ezt az ötágú csillagokkal telehintett vörös kérget, s akkor mintegy automatikusan kitör és uralomra jut a szabadság, demokrácia, szabadpiac, a tolerancia szelleme stb.

Csakhogy semmi ilyesmi nem következett be. Szabadpiac helyett — spekuláció, a politikában - magánérdek és korrupció, a hétköznapi életben - ami koszos volt, koszos maradt, a xenofóbia xenofóbia maradt továbbra is. Most már kezd fokozatosan eljutni a Nyugat tudatába, hogy a kommunizmus gyökeret eresztett a befolyása alatt született és nevelkedett emberek mentalitásába, viselkedésébe, magatartásába. Hogy a kommunizmus bennük van, és még akik harcolnak is ellene, kommunista módszerekkel teszik.

8