Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (V. rész - fordította Szenyán Erzsébet)
Ryszard Kapuscinski Lapidárium II. V. rész M A. rX inket, akik 1930 körül születtünk valamelyik eldugott, távoli lengyel zugban, faluban vagy kisvárosban, paraszti vagy elszegényedett kisnemesi, értelmiségi családban, nos, minket a háború utáni első években mindenekelőtt tudásunk alacsony szintje, az olvasottság, az irodalom, a történelem és a világ ismeretének teljes hiánya, a gyerekszoba teljes hiánya jellemzett. Hiszen korábban (a megszállás éveiben) vagy nem volt szabad olvasnunk, vagy egyszerűen — nem volt mit olvasnunk. A mi osztályunknak (a Staszic Gimnáziumban) egyetlen öreg, szakadozott, háború előtti történelemkönyve volt. A történelemtanítás úgy nézett ki, hogy Markowski tanár úr az óra elején felszólította egyik osztálytársunkat, egy bizonyos Kubiak nevű fiút, hogy olvasson föl egy részt a könyvből, aztán kezdődött a feleltetés. Az volt a feladat, hogy saját szavainkkal mondjuk el, amit az előbb fölolvasott a társunk. Az első gyerek, akit a tanév elején táblához szólított a tanár úr, Ciecierski volt, akit mi csak „Póknak” hívtunk, mert vörös volt, sovány és szőrös. Ciecierski apja zenekarban trombitált, későn járt haza, osztálytársunk ezért állandóan kialvatlanul jött iskolába. Markowski tanár úr rajtakapta, hogy óra alatt szundikál. Ciercierski nem tudta elismételni azt, amit Kubiak fölolvasott, kapott hát egy elégtelent. A következő órán, amikor eljött a feleltetés ideje, Markowski így szólt: „Na, most lehet javítani”, és belenézett a naplóba. Egyetlen osztályzat volt benne Ciercierski neve mellett. „No, akkor Ciecierski, tessék” - mondta Markowski. Az álmos Ciecierski föltápász- kodott a pádból, és állt bambán, szótlanul. Markowski várt egy ideig, aztán gondterhelt ábrázattal megszólalt: „Hát, akkor, sajnos, újabb elégtelen”. Ciecierski leült, megszólalt a csengő, kezdődött a szünet. Ez a rituálé így ismétlődött egész éven át. Ciecierskinek több tucat elégtelenje volt — nekünk egyetlen osztályzatunk sem. Később, az egyetemen persze már jobb volt a helyzet, de ott se mindig. Emlékszem, hogy az újkori történelem kezdeteihez összesen egyetlen tankönyvünk volt — oroszul. Egyetlen példány, mi meg az évfolyamon kétszázan voltunk! Igen, továbbra is a nagy háború ádozatai voltunk annak ellenére, hogy a baljós ágyúdörgés már rég elhallgatott, a lövészárkokat pedig benőtte a fű. Ha ugyanis a „háború áldozata” fogalmat a halottakra és sebesültekre korlátozzuk, nem vesszük számításba a társadalom által elszenvedett összes veszteséget. Mert mennyi pusztítás érte a kultúrát, az emberi tudatot, mennyivel szegényebb és silányabb a mi intellektuális életünk! És ez több nemzedékre, sok-sok évre kihat. 1989 ősze Reggel 8. 30-kor indul a gépem Brüsszelbe. Meleg, napos idő van, az égen egyetlen felhőt sem látni. A varsói Okecie repülőtér. Négy hazánkfia repül a nagyvilágba. Fiatalok, de már testesek, pocakosak, öltözékük hanyag (rendetlen orkándzseki, gyűrött, kockás flaneling, elképesztően koszos sportcipő, kopott farmernadrág - az 3
