Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
Verset írok! A vékony panelleken áthallatszik. Mit nem adnék most ázott-szamóca melledért! (Hétvége) Ez utóbbi idézetben a felkiáltójelek sűrű használata a retorizáltságot idézheti föl, meg talán még az a tény is, hogy a költői cselekvés párhuzamosan fut az érzéki emlékezéssel, amelyet a jelen realitása hív elő, valamint a költői gesztus fokozása (e- lőbb ponttal, majd felkiáltójellel záruló „hiányos” mondat). Fekete Vince olykor a kívánatosnál jobban van elragadtatva egyébként szellemes ötleteitől: „malmoz Isten é/r/veinkkel” verszárlatot egy másik versben „s mi hátra volna é/r/v...” követ, A Szellem és a szerelem” igen „ötletes” előadását némileg zavarja a rímelés olykori erőltetettsége, ennek következtében a kissé ügyetlenkére sikerülő sor: „vakarja mindenét iszonnyal” (sem a „leszart Szellem”, sem a deretorizáló előadás nem igényli a módhatározót, de rímhívó szóként az „azonnaf’-t kell előlegeznie); annál többet mondók, szinte epigramma-változatot körvonalazok a „sluk- kok”, a kegyetlen-csattanósra formált (s megint elölről), az akartan „kancsal” rímmel záruló (mostanság az), valamint a (rétegek), amelynek Edward Lear-hez és Kosztolányi badar verseihez méltó játékossága a legkedvezőbb oldalról mutatja föl Fekete Vince versteremtő képességeit. A kötet cikluson kívüli, más betűtípussal szedett Epilógusának, alcíme zárójelben: A modor elveszejtése. Ki által? - kérdezhet- nők. Baudelaire-t idéző határozottsággal szól az olvasókhoz (Baudelaire-nél képmutató, Franz Werfelnél embertestvér), előbb komolykodva, majd beleérezve e komolysággá hajló komolykodásba eltörni látszik vagány(kodó) Prosperóként költészete varázspálcáját, megtérést és megbékélést versel meg (játszik el?). S így talán arra is következtethetek, hogy evvel a kötettel mindenképpen lezárult egy küzdelmes, kereséssel teli pályaszakasz. Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei Filozofáló líra a Sántha Attiláé; ezt úgy gondolom, ahogy Bahtyin Dosztojevszkij regényírását, miszerint az orosz író nem tézis-, hanem eszmeregényeket alkotott. Mintha Sántha Attila is eszmeverseket vetne papírra. Nem egy eszme verseit, hanem eszméit az irodalomról, a világról, amely versbe foglalható, foglalandó, mindenáron versbe írandó. Hiszen nincsen olyan mozzanata a változékony létnek, amelyben ne lenne költészet; merthogy a lét Sántha Attila számára vita, dialógus, „puszipajtásaival” vagy éppen Istennel, a „doktor úr”-ral vagy Platónnál, ebben a kötetben még a fa is levelet ír, a collstokk is kérdez, majd vállalkozik, két vénember „dalolgatva hajladoz”, „az ég a földdel elbeszél”... Amit hangsúlyosan mondandó volnék: Sántha Attila akár a szónak régi értelmében is gondolati költészetet művel. Megteremt egy alteregót, egy XX. századira, optimistán kiábrándultra formált Münchhausent, aki már csak abban bízhat, hogy önmagát hajánál fogva húzhatja ki mindabból a slamasztikából, amelyet évszázadok bölcseleté sem tudott értelmezni, hogy aztán újabb meg újabb irodalmi utalások révén hol stílusimitációval (Őszi harmat után), hol népdaltöredék megidézésével (Sóvárgás délre), hol Tóth Árpád Goethe-fordítása rímének: éj-ne félj átvételével, hol Két vers cím alatt összefoglalva Jézus és Lucifer megjelenítésével egyfelől a világkultúrában tett kiruccanásairól adjon számot, másfelől (idézek a Sóvárgás délre című versből): „Lobog, lobog s szellemem / délen, valaki másban”. Az én meg a nem-én, az itt-lét meg a máshol-lét egymást feltételező kettősét versbe foglalva, egyben azt is tanúsítja, hogy a meghasadt 89
