Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
en alakul ki a negatív építkezésű, lebontó és újra elrendező költészettípus. A művészi pozíció megrendülése pedig az iróniát, az önreflexiót előtérbe állító magatartással egészül ki.” (Helikon 1994. 18. sz.) Ez a fajta költészet azonban messze nem mindegyikük sajátja. A csoporthoz tartozó László Noémi ragaszkodik a dallamhoz, a mívességhez, a klasszikus modernségig visszavezető képiséghez, a versben jelenléthez. De még az ő egyik lírai prózájában is ott a hagyományos költészet visszavonásának szándéka, még ha a szürreálissal érintkező formanyelven is: „állunk a körön kívül, fáradtak vagyunk és álmatlanok, és egyre nagyobb tért hódít bennünk a teliholdfogyatkozás.” (Helikon 1996. 4. sz.) Sántha Attila a vele készített interjúban a transzközép irodalom esélyeit körvonalazza, fölvázolja a maga (és szövegei) viszonyát a posztmodern elméletekhez, mindenekelőtt Rortyéhoz, és úgy tetszik, mintha a transzközép és a transzavantgárd közé egyenlőségi jelet tenne. Az mindenesetre kitetszik a nyilatkozatból (meg a többi nyilatkozatból, de a művekből is, sőt, onnan leginkább), hogy felkészült, olvasott nemzedék jelentkezett, végiggondolták fellépésük mikéntjét, szinte megszervezték transzközép akcióikat, s mint egy felolvasóestjükön magam is végigélhettem: az egymástól sok tekintetben inkább eltérő mint közös költői világokat teremtő egyéniségek képesek úgy megkomponálni bemutatkozásaikat, mintha műveikben egymást folytatnák, egymásra reflektálnának. Egyszóval műhely benyomását keltik. Sántha Attila nyilatkozata (meg transzközép kiáltványa, Orbán János Dénes elméleti, de nem elméletieskedő dolgozatával együtt az Előretolt Helyőrségben, egy olyan irodalomfogalmat népszerűsít, amelynek mintha több köze volna a világszerte egyre népszerűbb-olvasottabb deretorizáló, dekanonizáló, deszakralizáló szövegekhez, költői jogot igényel a periférikusnak, s a magyar irodalomból azokat a nyelvi törekvéseket viszi a kacagtatóan obszcén, nem egyszer meghökkentően trágár megoldások felé, amelyek az egykori „csúfolok” és a diákköltészet révén Csokonai Vitéz Mihály lírájában kaptak irodalmi megformálást; majd Petőfi Sándort rótta meg póriasságáért a szépelgő kritika. Másfelől az argó vonulhat be diadalmasan a versbe, bár Villonnal vagy József Attilával már régebben hont foglalt, ha belakni nem sikerült is. Sántha Attila ekképpen fogalmaz: „Lehet, hogy bizarr világokat hozok létre, de ennek a mitikus világnak éppen a paradox logika a jellemzője, s mint esztétikai kategória, a bizarr áll a középpontban. (...) A végső cél (...) az ideológiamentes ideológiáinak a harakirije...” (Helikon 1993. 25. sz.) A Múmiákhoz közel álló és a rovatban is publikáló Francois Bréda az irodalmi mechanizmus felől mérlegeli a csoport hozadékát. Megállapítja, hogy más érték- rendszert hirdetnek, mint elődeik, kedves szerzőik között sorolja föl Rejtőt, Tando- rit, Hamvast, Szentkuthyt, Schütz Antalt (!), Gyöngyösit, valószínűleg inkább mint olyanokat, akiknek a hagyományhoz és a kortársakhoz való viszonya, kortársi meg- határozhatatlansága (vagy félreismertsége) és a Múmiáké néhány ponton rokonítható. Szerinte: „Egyelőre még nem az igazi értéklétrehozás az igazi és egyetlen cél, hanem csak a külsődleges, intézményi és kultúrtársadalmi elismerés. Bocsánatos bűn: minden ifjú irodalom gyermekbetegsége.” A magam részéről ennél tovább mennék. S nem kizárólag azért, mivel Bréda írása óta (Helikon 1994. 16. sz.) jórészt megteremtődtek azok az intézményes föltételek (Könyv- és lapkiadás, erdélyi és magyarországi felolvasó- és vitaestek stb.), amelyek segítségével egy új irodalmi és irodalomról való beszédmód legitimálódhatott, ami esetünkben annyit (is) jelent, hogy elismerések és viták, támadások és megítélteté- sek kísérik a Múmiák pályáját. Bréda „bocsánatos bűn”-ről beszél, jóllehet az irodalmi irányzatok már a XIX. században is valami hasonlóra törekedtek. Mallarmé 80
