Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)

ziójának helyébe meg a kulturális emlékezet jelenkoriságát, interakciót hagyományolvasás és korszerűség-követelmény között. S hogy ezt irodalomtudós tette könyveiben (most nem foglalkozom a Csíkszeredái szociológiai műhellyel, a megújult Korunk sokféle kezdeményezéseivel, a Korunk Galériával, mint ahogy éppen csak megemlítem Harag Györgynek a maga korában igen korszerű színházi rendezéseit, illetőleg színházszemléletét stb.), ebben az irodalomnak és a modern irodalommagyarázatnak találkozását vélhetjük fölfedezni: az irodalom önmegújító törekvése olyan hatástörténeti gondolkodást igényelt, amely a múltat nem az „örök” kánon felől értékelte, hanem a jelen felől, jelen és múlt léphetett egymással dialógusba, nempedig egy sohasem egészen pontosan „rekonstruált” múlt szerint alakult a jelen irodalma-tudománya.

Hogy az új irány szabadon nyilvánosságra kerülhetett, ez nyilvánvalóan régiónk politikai változásainak köszönhető. Még akkor is, ha a „nagy narratívák” közül egyiknek-másiknak „bukása” nem mindenütt és nem teljesen következett be. Az ideológiai szférában lejátszódott átrendeződés terminológiák cserélődését eredményezte, ugyanakkor más ideológiák makacsul tartják hadállásaikat, így az irodalomnak be nem vallottan ideológiai szemlélete és értékelése, ezzel kapcsolatban régebbi emblémák továbbélitetjése, régebbi (esztétikai) kánonok (olykor mesterséges) életben tartása vitákat gerjesztett, akarata ellenére is hozzájárult az ellenvélemények határozottabb artikulálódásához. Erdélyben is, másutt is megvoltak az előzmények. A Vajdaságban az Új Symposion körül lett sűrűbb nem egyszer a levegő, emlékezetes Szalatnai Rezső egykori vádja, miszerint a szlovákiai magyar költők nem teljesítik hivatásukat, ha nem elég erőteljesen nyilatkoznak meg nemzeti(ségi) problémákról, helyette a költészet „magán”-ügyeivel foglalkoznak. Elhangzott az is, hogy Tolnai Ottó(ék) olvasóriasztó irodalmat műveltek, a neovantgárd kísérleti poé- zist favorizálták a közönségigényt inkább kielégítő irodalom helyett. Egyszóval: a többségi-hivatalos beavatkozáson kívül (nevezzük most az egyszerűség kedvéért így) a kísérletezőbb költészetnek el kellett viselnie (nem belső ellenzéke, mert a többféle irány léte az egészséges irodalmi rendszer bizonyítéka) a magát hagyományőrzőnek tudó kritikusi tábor különféle hangerősségű és hangvételű támadásait. Az viszont már érzékelhető, hogy Lászlóffy Aladár és Kovács András Ferenc nagyjában-egészében a jelenkori magyar irodalmi kánon része lett, annak ellenére, hogy akképpen és csak annyira „hagyományőrzők”, amennyiben a hagyományt átminősítik, a saját költészetükbe integrálják.

1993-tól a Helikon (az Utunk utóda, emlékeztetve az Erdélyi Helikonra, néhány újságoldalt bocsátott az akkor még kötettel nem rendelkező, ám öntudattal, elképzeléssel bíró fiatalok rendelkezésére, akik Serény Múmia című rovatukban verset, prózaverset, fordításokat, esszéket, interjúkat, vitacikekket adnak közre. Azóta többen verses- vagy prózakötetben (novellagyűjteményben vagy regényben) jelezték, hogy számolni kell velük, ha azt mondjuk: magyar irodalom. Lapot is jelentetnek meg: Előretolt helyőrség, mely címről az avantgárdra éppen úgy lehetne asszociálni, mint többük szerfölött kedves szerzőjére, Rejtő Jenőre. A csoportosulás (egyik) ideológusa, Sántha Attila szerint szemléletrendszerük „a végletek (...) egymástérhetősé- géből táplálkozik”. Az összefoglalóként „transzközép irodalom”-nak nevezett, lassanként történetté váló történéssorozat önelnevezése is efelé mutat. Modernség- és posztmodernség-ellenesnek minősítik meggyőződésüket, helyzetüket nem a „tagadás”, hanem a „fölötte áll”-ás határozza meg. (Helikon 1993.18. sz.) Fekete Vince, a rovat szerkesztője Sziveri János költészete jellemzésének ürügyén valójában azt a költői magatartást mutatja be, amelyet maga is képvisel kötetének tanúsága szerint:

„A versírás már nem ünnepi alkalom, hanem a viszonylagosság, a távlathiány beismerése folytán inkább az elbizonytalanodás, a kétely kifejezője. Ennek megfelelő79