Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Kántor Lajos: Költői dialógusok a természettel

(Nem érdektelen megjegyezni Györkös többszöri visszatérését e témához. A hatvanas évek végén festett képén a szekeret két fekete bivaly húzza, itt a háttér piros - erre rajzolódik ki a nap korongja s a szekér, azaz a szalma tetején furulyázó emberke áll; mintha furulyaszóra mennének a bivalyok... Különös, hogy ezen a táblaképen még több a naiv elem. Maga a terű is furcsább alakzatban helyezkedik el a fekete bivalyok mögött, mint ahogy a pirosak szalmáját láttuk, a furulyázó figura pedig mintha egy gyermekrajzról került volna ide: nem is a szalma tetején, hanem valahol a levegőben kapaszkodik meg. A két fekete bivalyt a térbe, tér és idő fölött furulyázó emberkéjét a síkba képzelte bele a festő. — Az Őszi táj ökrösszekérrel című olajfestmény, újabb évek múltán, már egy magasabb fejlődési szakaszt tükröz; az ökörnek szemből nekifeszülő ember mozdulatában nincs semmi meseszerű - bár természetesen itt sem az anatómia törvényszerűségei érvényesülnek, akárcsak az állat rajzában. Az ökrösszekér szabálytalan sárga négyszöge beépül a táj festőileg részletezett lilás-pirosába, s ebből néz ki a nap sárgája, finoman rímelve a szalma- terű színével.)

És ahogyan rácsodálkozott Györkös Mányi Albert, már érett férfiként, az életút felén, színekkel megragadható környezetére és belső világára, úgy csodálkoztak rá előbb író-barátai, majd a műkritikusok a semmiből elővarázsolt Györkös-képekre, a Györkös-jelenségre. Aligha volt még nálunk festőnek ilyen fogadtatása. A magyarázatot már az első sajtóvisszhangokban, a hatvanas évek második felében megtaláljuk: rendkívüli bensőségesség, melegség és erő sugárzik a festményeiből, a néző azonnal kapcsolatot tud teremteni velük. Lászlófíy Aladár írta az Utunkban, egy Kolozs megyei tárlaton (1965-66 fordulóján) látott Téli iájáról: „Mint két jó ízt, úgy érzi az ember előtte valami kedves hajdani kisváros, valami még kedvesebb gyermekkori téli emlék hangulatát. Mindenkiben lehet valahol egy ilyen tél, egy félig elfelejtett mese szögletében, melyből legjobban annak a helyzetnek a képe maradt meg, amikor elmondták.” A kolozsvári prózaíró Kiss János, talán a legelső és egyik leghűségesebb propagálója a györkösi varázslatnak, a mindig új meglepetésekkel szolgáló műteremből hozza a sokakhoz szóló biztatást: „Ismerek egy festőt, akihez bátorodni járnak az emberek.

Ez a festő a mesebeli erős ember.

Különös fénye van a szemének, s kényelmetlenül kutató a pillantása. A festő nem gyárt elméleteket, nem siránkozik, s azt hiszem, sohasem találkozott azzal az érzéssel: megtorpanás. Furcsa íze, színe, súlya van annak, amikor bozontos szemöldökét, mélyenülő szeme fölött, egy gondolatnyit megemeli:- Dolgozni kell!”

És hosszan sorakoznak a festőre /fel/figyelők, a méltatok, a költő Székely Jánostól és Létay Lajostól Bállá Zsófiáig, Mezei Józseftől és Murádin Jenőtől Nagy Zsuzsáig, Csiki Lászlótól Rózsa Andrásig — ki csak egy felsorolásban (de a legjobbak mellett), ki glosszában, kritikában, ki versben visszhangozza: „új arc a kolozsvári festők galériájában”. Az „új” itt másságot is jelent. A műkritikus Gazda József fogalmazásában: „Mert életképfestőink voltak. A drámát, a sors kietlenségét már sokan megénekelték. A modern kor absztrakcióit is. De a mesék varázsát, a lélek gyermetegségét ő próbálja először mese-valósággá eleveníteni.” Szakmai tekintélyét latba vetve, E. Szabó Ilona művészettörténész még egyértelműbben áll ki Györkös melett, a Képző- művészeti Alap kolozsvári kisgalériájában 1973 márciusában rendezett kiállítás megnyitóján, majd a helyi napilap hasábjain is közölt szövegében; okfejtésének kiindulópontja, hogy a művészettörténetben ritkábban találkozunk az öröm kifejezésével, mint a bánatéval. A méltató a városi világba beleszürkülő ember nosztalgiáját szembesíti Györkös Mányi festészetével, így jut el e sajátos hatásmechanizmus máig érvényes magyarázatához. E. Szabó Ilona szerint Györkös „azon ritka embe73