Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Klujber Anita: A forma tartalomkifejező szerepe (Radnóti: December és Kosztolányi: Harsány kiáltások tavaszi reggel)
fény í a nap <----> hold 'í fehér / .angyal <----> sötét f árny, fekete \ (mély)hó <----> a halál J Ezen túl, a halál és az angyal egymásba játszását okozhatja az is, hogy a „közelít” szóval megszemélyesített halál hasonló közegen jut keresztül, mint az angyal. Az éjszakai (fekete) hóesésben (fehér) suhogó angyal (fehér) a színhatások alapján ellentételező párhuzamba állítható a (fekete) mély (fehér) havon át közelítő (fekete) halállal: A két képet a hó köti össze, de az először még csak hulló hó a második képben már földre szállt. Ez a lassú esés kapcsolatba hozható a lomha madárként szálló köd képével. S ha a kezdő hasonlat félrecsúszott időérzékeléséből indulunk ki, akkor világossá válik, hogy e három hasonlat nemcsak a hangulat, hanem az idő térbe történő kivetítése alapján is egységet alkot. A térben lassú, de egyre intenzívebb lefelé történő mozgást látunk. Ennek lépései a következők: a nap az égen — köd, lomha madár — hó, angyal — mély hó, halál — sejlik száll esik, suhog közelít statikus dinamikusabb Az igék a meginduló mozgást kódolják. Az égtől a mély hóig történő alászállás lelassított, megszépített változata a zuhanás archetipikus képének, mely a meghalást asszociálja. Lassú és óvatos leszállássá alakítva azonban a halálfélelem eufemizáló- dik. Sőt, az igék dinamikusságának növelése alapján megkockáztatható az az állítás is, hogy mintha valami megmozdulna, beindulna a halállal. A leszállás térbeli képének idő-dimenzióként való értelmezéséhez az archetípus bekapcsolásán túl a költemény szókészlete is szolgáltat bizonyítékokat. Elsősorban a két időhatározószót említhetnénk (délben, éjjel), majd az első hasonlat összeku- szálódott időérzékelését, mely rejtetten szürkületet (ill. örök estét) s az idő múlására történő rádöbbenést jelenti. Ezen túlmenően, amíg a hóesésből mély hó lesz, szükségszerűen múlik az idő. Ha ebben a versben az archetípus segítségével meglátjuk az élet felén („delén”) túljáró ember időérzékelését, akkor a lehullott hó mellé logikusan társíthatjuk a halál képét. A költemény azonban nem csupán az öregedő emberek elmúlásra való rádöbbené- sét fogalmazza meg képi nyelven, hanem minden olvasót szembesíti az idővel. Ezt azáltal éri el, hogy a költői személyesség legkisebbjeiét sem tartalmazza. Az egyes szám első személy és a lírai hős teljesen eltűnik a versből. Ez az „embertelenség” egyrészt érzékelteti a világban uralkodó ürességet és hiányt, másrészt az olvasót belevarázsolja a tájba, hallgató — szemlélődő lírai hőssé teszi. Köré esik a hó, mellette suhan el az angyal és felé közelít a halál. Az egyes szám első személyű igealak eltűnésével az olvasó azonosul a szemlélő pozíciójával, s arra kényszerül, hogy közvetlenül átérezze az elmúlást. De a halálfélelem hátborzongató hatását a költő 70
