Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Olasz Sándor: A „korfigyelem lámpása” alatt (Világirodalomkép és kultúraelmélet)
Olasz Sándor A „korfigyelem lámpása” alatt Világirodalom-kép és kultúraelmélet A IX metaforikus - Németh Lászlóra olyannyira jellemző — főcímet az író Visszatekintés című (1933-ban megjelent) írásából kölcsönöztem. Németh itt arról beszél, hogy az irodalomban kétféle alkotás folyik: az írók megalkotják műveiket s a kor megalkotja magát. Műveink odatáncolnak a korfigyelem lámpása alá s lassan kicsúsznak a fény alól. A lámpa alatt egyszerre csak kevés tünemény fér el: kiesni nem szégyen, odakerülni nem személyes dicsőség. Minden tehetségnek megvan az ideje, melyben a jobbak fogékonysága s az ő mondanivalója találkoznak. Az időpont, amelyben hat, jellemző az íróra; az író, aki hat, jellemző az időpontra. Az irodalomtörténet egyrészt művek halmaza, másrészt a tehetségek belépésnek magyarázata és története...” Mitől lesz valaki korszaknyitó tehetség? Az alkatok sok millió változata közül melyik erősödik „a kor vezérszólamává”? A kérdéseket A rousseau-i elmealkatban is folteszi. A „nagy szellemi áramlatok” szerveződésére, alakulására kíváncsi. „... emberek milliói iparkodnak magukból valamit kihangsúlyozni; valamit, ami talán része az ő egyéniségüknek is, de még sokkal inkább a kor egyénisége, mint az övék.” A sokféle emberalkatot Németh felfogásában a kultúra polarizálja „egy-egy kor jellegzetes típusává. „S minél erőteljesebb valamely szellemáram, annál erőteljesebb témává emeli a maga választott alkattípusát.” A néhány idézett mondat is jelzi, hogy Németh gondolatmenetében olyan életfilozófiai, alkattani-ti- pológiai, kultúrantropológiai elemek hatnak, amelyekben központi szerepet kap az emberek viselkedését, szokásait szabályozó kultúra, szellemi élet. „Európa megölte a múltját...” - Németh is hallotta a vészjelzést, de az európai hagyománynak ezt a halotti beszédét (Görögök vagy a halott hagyomány) nem fogadhatta el. Pedig tudott arról, hogy például Bergyajev az új középkor eljövetelét jósolja, Ortega a tömegek lázadásában, Babits az irracionalizmusban, a „veszedelmes világnézetiben kutatja az okokat. Minden túlzás nélkül mondható, hogy a magyar szellemi élet jelentős része — jórészt Spengler nyomán - a nyugati kultúra alkonyán meditált. Németh azonban — ezzel is az „ellengravitáció” újabb példáját adva és a „bizonytalan kor minden tájékozatlanságát” magára véve - együtt és egyben akarja látni a jelenségeket, összefüggéseket - világképet keres. „A szellem: rendező nyugtalanság” — mondja az Új enciklopédiában (1933), s a szellem emberét éppen az egész iránti felelősség, „a teljesség szomja” jellemzi. Foglalkozik ugyan a részletekkel, de mindig az egész felől szemlélődik. A „teljes képet” akarja, „melyben a világgal szemben áll”. Abban, hogy Németh a századelő esztéta modernségének kereteivel szakított, gondolkodásában a kultúraalkotás társadalmi érdekkörére tette a hangsúlyt, s konzervatívnak tűnő elvektől (racionalizmus) sem riadt vissza, valójá61
