Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Monostori Imre: „Van óra, amelyben szólni reménytelen, de becsület. Ez ilyen.” (A Kisebbségben-ről - négy metszetben)
1939 tavaszán mégis megírja a Kisebbségbent. Nagyon is jellemzően - s ebben így nincs ellentmondás - a lelkiismereti kényszernek engedelmeskedve. Meg van róla győződve, hogy a Kisebbségben megírása kikerülhetetlen sorsvállalás. Mégpedig: a legélesebben német- és nyilasellenes tett! Még a füzet megjelenése előtt ezt írja erről Gulyás Pálnak: „Az új Tanú-könyv (a »Kisebbségben«) még mindig nincs kinyomva, bár meglehetősen egyre megy, hogy mikor nyomtatják ki, hisz úgyis lefoglalják. [...] Nem baj, legalább én is leadom az ügyészségnél a névjegyem. Ez majdnem becsületbeli kötelesség.” (1939. május 6.) Néhány nap múlva (május 24- én) - ugyancsak Gulyásnak - ezt úja: „A Tanú I. (a Kisebbségbent jelöli így - M. I.) a napokban jelenik, illetve kobzatik el. [...] Nagyobbat sosem kockáztattam, mint ezzel a könyvvel. És semmi értelme, azon túl, hogy a becsület luxusa.” Hasonlóképpen fogalmaz magának a tanulmánynak az előszavában is: „Van óra, amelyben szólni reménytelen, de becsület. Ez ilyen.” Majd 1939 nyarán - már a Kisebbségben támadóira utalva - kijelenti: „Én végül is a Gestapo-ra készültem fel, amikor a Tanút újból megindítottam, s azokhoz a sebészekhez képest ezek mégiscsak borbélyok.” (Levele Gulyás Pálhoz. 1939. augusztus 7.) Ilyen, ebben a lelkiállapotban írta meg tehát Németh László - miként közismert: Szekfű Gyula nyilvános felszólítására — 1939 tavaszán az életmű talán a legtöbb kihívást kockáztató, kétségkívül a leginkább vitatható, mégis: nagyon is figyelemre méltó esszéjét. S éppen a hitleri német csapatok prágai bevonulása idején: „faji szo- rongattatásunk” - ahogyan ő nevezte — eme valóságosan veszedelmes tényének a hatása alatt. S néhány hét múlva már be is fejezi ezt az „akasztófa alatti tömörségű” (ő maga jellemzi így), rendkívül zaklatott, az érzelmeknek is széles teret engedő s önmagát is csapdába sodró híres-hírhedett művét. Második metszet: „mély magyarság” és asszimiláció Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy ez a Németh László-i szellemtörténeti paradigma két egymással hol kevésbé, hol jobban érintkező, hol meg csak nehezen ki- bogozhatóan egybefonódó-gabalyodó szálra fűződik fel. Az egyik „szál” a „mély magyar”, „híg magyar”, Jött magyar” tipológia segítségével fólrajzolt különös magyar irodalomtörténet (némiképpen szélesítve a kört: magyar szellemtörténet), a másik „szál” az asszimiláció (elsősorban a német és a zsidó asszimiláció) kérdéseit, illetőleg ennek a folyamatnak a magyar szellem modem kori történetében játszott szerepét foglalja magába. A Kisebbségben a magyar szellem történetében, fejlődésében a „nagyobb »faj«-sú- lyú lelkek kiülepedésének” okait kutatja. Nem a műveket értelmezi, elemzi, hanem azt a „fluidumot”, ami kiárad belőlük. „A mű nyugszik önmagában — mondja — ; a szellem az, ami kiolvad belőle, s a jobbakkal továbbfolyik.” Rendkívül nehéz és rendkívül kényes feladat! Németh László „mély” vagy „híg” magyarjai alkatuk, nem pedig származásuk” szerint azok. Berzsenyi például „a magyar alkat mélyiből leng föl az étheri görög héj ázásba”, Széchenyi István „órjás tünemény, Berzsenyivel, Keménnyel, Adyval fajtánknak legnagyobb pszichológiai látványossága [...], Vörös- martyban „a magyar alkat [...] Móricz Zsigmonddal valami elrontottat szimatol [...]”. Eötvös „pepisége” magyarázataként pedig ezt olvashatjuk: „A gondolkodás végső hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a közérzetben. A gondolat zsoldos; az számít, hogy ki a gazdája. Az embernek az egész korhelyzetet kell a szervezetében feldolgoznia, s az ebből kialakuló érzése az, ami igaz vagy hamis, s amin eldől egy szellem igazsága vagy hamissága. [...] Jól gondolkozni: olyasvalami, mint 56