Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Bálint Péter: Széljegyzetek a regényírásról (Proust-olvasat több regiszterben)
télynek örvendő irodalom rangja egyszeriben elsorvadt és megítélése is rohamosan romlott. Ezért a keservesen megemészthető és szomorú hanyatlásért, ha tetszik, ha nem, egy bizonyos mértékben valóban felelős a posztmodern — még ha nem is akarjuk egyedüli bűnbaknak kikiáltani legalábbis oly mértékben az, amennyire a de- konstruálás révén azt iparkodott elhitetni az olvasókkal, hogy az irodalmi szöveg, pusztán csak „szöveg”, s ha az olvasó nem akarja, hogy a mihaszna írók rászedjék és ostobának tartsák, nem is illik túlzottan komolyan vennie. A posztmodern élharcosa annak a felfogásnak, hogy a hagyományos regény nem más, mint unalmas fikció, a benne található történet pedig - amely az írói meseszövésből és a személyességből kerekedik egésszé, a narrátor és a hősök szerepeltetésével, monológjaik és párbeszédeik műbe szervesítésével -, érvényét veszítette, ezért éppúgy a lomtárban van a helye, mint Verlaine szerint a rímnek. Valószínű, hogy ennek a könyörtelen és regényolvasási kedvet mára már jól láthatóan kedvezőtlenül befolyásoló ítéletnek a kialakulásához a nouveau roman egyik legképzettebb teoretikusa, Nathalie Sarraute is hozzájárult A gyanakvás kora könyvével. A regény valóban izgalmas szellemi játék és az írói kitalálás eredménye, amely — sokak kifejezett bánatára és bosszúságára - nem az erkölcsi és hazafias nevelésre szolgál, hiszen nem lehet „épületes érzelmekkel” jó művet teremteni, miként Gide vallja. A regény és persze a regényírás olyan játék, amelynek a tétje: maga a létezés', bizonyos értékek tudatos átmentésének és folyamatos teremtésének színtere, ahol a kibírhatatlan létezés nyomorúságát, a szüntelen vereség okozta szomorúságot és ol- talomszomjat, a bizonytalanságból fakadt elátkozottság-érzetet és kiűzetettség-tu- datot ’’kévébe oldja az emlékezés”, s ha nem is többre, mint az olvasás ideje, de elviselhetővé teszi az egyébként elviselhetetlennek érzett létezést. S miként Babits Petőfi koszorúi című versében a hatalom hamis szózataitól és művirágaitól védelmezi a nemzeti Pantheonba kényszerített író- és költőfejedelmeket, a kortársaknak, saját létük és alkotói szabadságuk érdekében, éppígy óvniuk kell az „agyontömjénezett” s e rafinált fogással „halottá” nyilvánított mestereket attól, hogy szembeállíthatóak legyenek velük, a még élőkkel, hiszen a bevált fegyver kétélű: egyfelől a kriptasírba zárva elnémítja az ősöket, másfelől letaglózza követőiket és utódaikat. * Mindig jót mosolyogtam, ha egy irodalmár — nyilvánvaló legendaszövési és mí- toszteremtői szándékkal - az írás terjedelmével, nehézségével és módszerével kapcsolatban valamelyik kedvenc írójától azt a hangzatos megjegyzést idézi, miszerint naponta csak negyven sornyit képes írni, s annak is a kétharmadát feleslegesnek tartja. Az, hogy valaki könnyen és sokat képes-e írni, adottság és nem minőség kérdése; úgyhogy óvatosabb duhaj lennék a tekintetben, hogy erényt kovácsoljak bizonyos adottság hiányából vagy a restségből, miként persze attól is óvakodnék, hogy nagyságot vagy különleges írói erényt feltételezzek valakiről pusztán csak azért, mert grafomániás, vagy mert könnyen ír, ám ezt a kivételes adottságát nem kívánja sem fékezni, sem ellenőrizni, mert nem hajtja az a belső kényszer, hogy szüntelenül a kézirat fölé hajolva töprengjen a szavak és mondatok szerkezetén, a szöveg összetartó erején vagy az éppen szétfutó részletek szükségességén. A könnyedség kérdésében nem árt felidézni az egyik legilletékesebb író véleményét, Kosztolányiét — akiről szintén Karátson úja valahol: „aki Kosztolányit olvas, részese egy ízig-vérig eredeti nyelv örömünnepének” -, aki az őt ért igaztalan támadásokkal szemben ekként védekezik: „a könnyedség nem könnyűség, nem is súlytalanság. Aki könnyed, az már legyőzött valamit, az a mélységek fölött táncol.” 54
