Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Bálint Péter: Széljegyzetek a regényírásról (Proust-olvasat több regiszterben)
Meg kell tanulni Proust-szövegét úgy olvasni, mint egy zenei partitúrát. Aki nem ismeri fel Proust leírásaiban azt - illetve „nincs füle” annak meghallására hogy az egyes részletek vagy akár kötetek is úgy szólnak, akár egy Chopin zongoradarab, egy Varázsfuvola, egy Debussy-átirat, egy kürtszólam vagy hegedűverseny, egy áriabetét vagy bach-i mise, az aligha ért meg túl sokat ebből a talányos és sokoldalúan összetett életműből. Proust ugyanis a regényt nem a költészet felé vitte el, hanem - talán Verlaine igézetében, aki híres versét, a Költészettan-1 így kezdi: „De la musique avant toute chose” - a megfoghatatlan és éteri zene irányába. Ezért van az, hogy feltétlen rajongói többnyire a „szellem emberei” közül kerülnek ki. A táj leírások - melyeket olykor Elstir és Vermeer ihletnek meg eredeti és világos színeikkel, máskor meg a hagyományos festői megoldásoktól elrugaszkodva, a színházi díszletfestők sápatag és mesterkélt színfoltjai árnyalnak bár sokakban azt a benyomást keltik, hogy „fá- rasztóak” és elhanyagolhatóak (mintha ezek nélkül egyáltalán elképzelhető lenne Proust meseszövése), mégsem idegenítik el olyannyira a szövegtől az olvasót, mint például a vissza-visszatérő kis Vinteuil-szonáta. Mert a tájleírások és a Genet-dara- bokban kiteljesedő, pogány-rituális előadás szürreális jellegét hangsúlyozó díszletek mindvégig érzékletesek, elképzelhetőek, a tudat és az emlékezet révén valamiképpen kódolhatóak: ennek okán persze elfogadhatóak vagy elutasíthatóak is egyben, ki-ki ízlése és érzékenysége szerint dönthet e kérdésben. Am a befogadás körüli bajok a zeneiséggel kezdődnek, mert a prousti szövegben hallható instrumentális zene és a több tónusban, sokféle hangfekvésben megszólaló vokális zene érzékeléséhez a szövegben való elmélyülés, csönd és zörej iránti fogékonyság, kifinomult hallás, zenei előműveltség, kottaolvasásban jártasság, sokszori újrahallgatáshoz való türelem és kitartás szükséges az olvasó részéről. És persze még egy dolog elengedhetetlen, mégpedig az, hogy a Proust-labirintusba tévedt olvasó úgy olvassa a szöveget, akárha egy operaelőadáson venne részt, ahol köztudottan, a műfaj sajátos természetének engedve, egyszerre több felé kell irányítania figyelmét, mert egy ugyanazon időben és térben szólal meg a zene, játszanak a színészek és a hátterül szolgáló díszletek hol felemelkednek, hol alá ereszkednek. Mindezt a darab folyamatosságában, egységében és a maga keltette illúziójában kell élveznie az olvasónak, egyszerre több érzékszervét és azok működését ellenőrző tudatában éberen működtetve. Ezért bátorkodom azt mondani: jobb, ha Proustot egy érzékeny muzsikus fordítja valamelyik idegen nyelvre, mintha azt egy megbízható filológus tenné. * Aki a Szodoma és Gomorra kötetet olvassa, nem árt, ha a narrátor-hős meseszövésében elrejtett homoszexuális szerelem komédiáját - a színpadteret, a sok-sok festett díszlettel, jelmezzel, maszkírozott és önmagát mórikáló „hőssel” egyetemben - megpróbálja önálló előadásként szemlélni, más szóval elválasztja a prousti lélektani elemzéseket, szívkihagyásokból eredő emlékidézéseket azoktól a részletektől, amelyek nem is szolgálnak másra, mint a szimbolikus-rituális komédia hitelessé tételére. Az író elbeszélői és szerkesztési újítása - az életművökön belüli kopernikuszi fordulat - e kettős színtéren: a lélek színpadán és a mű terébe állított maszkabálban folytatott történetelőadásban és alakmozgatásban, álarcváltogatásban és pogány természeti mitológiához fordulásban érhető tetten. E kettős játéktér szétválasztását a prousti műben, megtette már korábban a szerző egyik feltétlen rajongója, a szodomitasággal együttjáró aljasság és sokféle bűnök istenítője: Jean Genet, aki a Paravánok-ban igazolta azt, hogy a valóságos és képze49
