Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (Második rész - Fordította Szenyán Erzsébet)
Amikor anyagot gyűjtök egy könyvhöz vagy írok, arra összpontosítom figyelmemet, hogy mit mondhatnak nekem más emberek. Hőseimre általában véletlenül bukkanok rá, de az 8 véleményük, az 8 világuk, az 8 látásmódjuk a fontos, nem pedig az enyém. Én igyekszem árnyékban maradni. Az 8 gondolataikon, elképzeléseiken, az 8 refelexióikon van a hangsúly. A fénykép egészen sajátos emberi portré készítésére irányul. Az ember olyannak látja rajta az arcát, a gesztusait, a hangulatát, viselkedésmódját, amilyennek az kívülről látszik. A fénykép a dolgok materiális voltát ragadja meg, a fényképezőgép az elmélyülésnek, a koncentrálásnak, a valóság és az élet kutatásának eszköze. Olyan dolgokat fedez fel vele az ember, amelyeket objektív nélkül nem venne észre. A táj fényképezésekor az épületek, a fény, az árnyék részletei a fontosak, az, hogy a valóság egy másik dimenziójához kerüljünk közel. A részleteknek ez a gondos megfigyelése aztán nagyon jó szolgálatot tesz írás közben. Minél jobban közelítünk a részletekhez, annál közelebb kerülünk a valósághoz. A fényképezőgép objektívje válogatási mechanizmusként működik — a képen nem tudunk minden megragadni. Ki kell választanunk a táj egy szeletét, a tömegnek egy részletét. Az objektívnek bizonyos arcokra kell koncentrálnia, nem pedig egy meghatározhatatlan tömegre, a látásmódnak konkrétnak kell lennie,nem pedig absztraktnak. A fényképezés a részletek kidolgozásának nagyszerű iskolája. Fényképezéskor el kell döntenünk, hogy mit is akarunk bemutatni. Ez, a valóság kereteire vonatkozó kérdés akkor is felmerül, amikor az ember ír. Ha valamit be akarok mutatni, úgy kezelem azt, mint egy fényképet, egy meghatározott momentum képét, egy mozdulatlanná dermedt objektumot. Izgalmas dolog azután egy ilyen képet mozgásba hozni. Ezt a technikát alkalmaztam A sahinsah írásakor. A kubista megközelítés azt jelenti, hogy a dolgoknak több rétegűséget, plasztikus mélységet igyekszünk adni. Itt nem az a fontos, hogy egy arcot a legegyszerűbb, realista aspektusból mutassunk be, hanem az, hogy megvizsgáljuk az arc formáját, vonásait, méghozzá különféle perspektívákból, kihozzuk az arcból sugárzó, rajta megtörő, váltakozó fényt. Az a fontos,hogy megragadjuk a valóság gazdagságát. A fotóportréban nincs semmi mechanikus, a tárgy plasztikus bemutatásának szándékával jön létre. Pontosan ugyanez vonatkozik az írásra is. Ahhoz, hogy egy szerző egyszerű, világos prózát újon, meggyőződésre, egyfajta biztonságérzetre van szükség. Az én esetemben ez az érzés akkor születik meg, amikor tanúja vagyok egy adott eseménynek. Ha olyasmiről kell írnom, amivel nem találkoztam közvetlenül, bizonytalannak érzem magam. Több ízben kérték tőlem, hogy készítsek portrét Bokasszáról, a Közép-afrikai Köztársaság elnökéről; mindannyiszor nemet mondtam, mivel sosem láttam közelről az elnököt. Húsz évvel ezelőtt hosszabb ideig Nyugat-Afrikában éltem, mégsem venném a bátorságot, hogy távolról írjak róla. Föl kell frissítenem emlékeimet, újra meg kell érintenem a Szahara homokját, újra föl kell ülnöm a Bamakoba tartó vonatra, újra végig kell hajóznom a Nigeren, és el kell mélyednem Nigéria történelmében. Számomra nélkülözhetetlen, hogy egy adott ügy fizikai egzisztenciájával érintkezzem. A birodalom megírása előtt volt annyi ismeretem a Szovejtunióról, hogy íróasztal mellett könyvet írhassak a széthulló világhatalomról. De lelkileg képtelen lettem volna rá, ha nem tettem volna meg hatvanezer kilométert Oroszországban, méghozzá olyan borzalmas körülmények között, hogy többször is abba akartam hagyni az egész vállalkozást. Ilyesmikkel győzködtem magamat: »Nem vagyok elég erős, túl38
