Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Alföldy Jenő: „Műveljük a kertünk” (Kerék Imre: Öböl madárral)
Alföldy Jenő „Műveljük a kertünk” Kerék Imre: Öböl madárral M. rodalmunk életében Kazinczy és kortársai óta megkülönböztethető a „centrum” és a „periféria” irodalma. Korántsem érték s tehetség dolga ez - inkább sorsnak nevezném. A szó eszmei értelmében mindig az érték áll a centrumban, akkor is, ha a perifériára szorul. Csupán a helyzet és a belőle fakadó szemlélet kérdése, kit hová sorolnak, illetve: ki hol tudja magát. Hányszor látható az elmúlt kétszáz évben ez a kettősség irodalmunkban. Egyik oldalon az európai és a világirodalom hermészi sarut felöltőit hírhozói (körülöttük a divatok élelmes utánzói), másikon az önerejükből hephaisztoszi pajzsot remeklő mesterek (köröttük a gyarló epigonok, nótafák és más „helyi nevezetességek” hada). Már a Kazinczy-Berzsenyi nemzedéket felváltó Vörösmarty, majd Petőfi és Arany megmutatja, hogy a szerencsésebbje egyszerre két helyen veti meg a lábát: európai áramlatba kapcsolja a „provincián” eredő forrást. Hagyjuk most, hogy ez a szerencse mennyire viszonylagos; hogy a beteg, meghasonlott Vörösmarty miként bújik el már koszorúsán egy vidéki házban; hogy Petőfi állandóan úton van akkor is, amikor már a főváros úgy-ahogy befogadta; hogy Arany az Akadémia élén is pocsék közérzettel vágyik folyton haza. Ady metaforája mégis örök modell: „Az Értől az Óceánig” halad a költő. S bár Babits egy eszéjében úgy fogalmaz, hogy a magyar költő vidékről jön s a fővárosba tart - Ady is, Illyés is szűknek, alacsonynak érzi Budapestet, s az „Óceán” mindhármuknak (s még másoknak is) Párizst jelenti. A lakóhely végül is közömbös; lehet nyomasztó, lehet sárként marasztaló, lehet azílium, de a mű ettől függetlenné válhat. Talán csak a költői kibontakozás idején fontos, hogy a lírikus a figyelem központjában érzi-e magát, vagy lélekben peremhelyzetre ítéltetett. Amikor Weöres Sándor a negyvenes években Csöngén élt és gazdálkodott, akkor a magyar irodalom egyik centruma Csönge volt. Kerék Imre tudomásom szerint a nyugati „végeken”, Sopronban él. Verseiben számos helyen jelzést ad arról, hogy az irodalmi „centrumtól” távol, hátrányos helyzetben alkot, s az ítészek, szerkesztők és egyéb irodalmi főmuftik alig vesznek róla tudomást. Valóban ritkán emlegetik, a protokoll-felsorolásokból rendre kifelejtik; osztályrészéül jutott neki is a hagyományosan igazságtalan hazai berendezkedés, mely olyasfajta ügyességet részesít előnyben, amelynek vajmi kevés köze van ahhoz az ügyességhez, ami például egy tökéletesre kikalapált alkaioszi vagy szapphói formájú vers előállításához kell. így - Csanádi Imrével mondva - az „irodalmi dohogá- sokra” van elég oka, mely őt — akárcsak említett mesterét, az egyik legfontosabbat — élesre köszörült epigrammák, csípősre fűszerezett, ám így is remekül megmunkált szatirikus szonettek, bökversek írására ösztönzi. (A szonett formájú epigrammát illetően, úgy vélem, Kálnoky László szolgáltatott követésre méltó példákat.) Alapjában véve mégsem érződik magányba keseredett, rossz közérzetű poétának. Ellenkezőleg, ahogy epikuroszi életszemléletet kifejező anakreontikái, mediterrán 47
