Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám - Orosz László: „Az evilági élet értékei” (Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma)
koznak Rádaytól kezdve. Irodalmunkban meghatározó hagyományt teremt a „visszavonás”, a széthúzás, viszálykodás témája. Eimek ellensúlyaként jelenik meg a nemzet egységét jelképező' nemzeti király, jó fejedelem magasztalása az egyeduralommal egyébként szemben álló íróknál is. A könyvnek valamivel több, mint a fele műfajok szerint tekinti át a kor irodalmát. Kiemeli az új műfaj, a regény minden ellenkezést legyűrő gyors sikerét, ennek okául azt, hogy a fikciós keretben moralizálást tartalmazó regény az előző korszak erénytanát váltotta fel. Mint korábban Faludi erénytanai, a regények többsége is fordítás volt: magyaroknak, de nem magyarokról szólt. Részletes, sok tekintetben újszerű elemzést három regényről kapunk: Dugonics már említett Etelka, Kazinczy Bácsmegyey és Kármán Fanni hagyományai című művéről. A drámairodalomról a Színművek - színház nélkül című fejezet szól. Színműveit olvasásra szánta még az iskolai színjátszáson nevelődött s a meginduló hivatásos színészettel jó kapcsolatot tartó Dugonics is. E fejezetben Bessenyei Agis-áról és Csokonai Tem- pe/ot-jéről olvashatunk részletes elemzést. A kor költészetéről szólva először a versújítással, a klasszikus meg az ún. nyugat-európai formák meghonosítóival és a hagyományos magyaros verselés átalakulásával foglalkozik Bíró. Az e törekvések keretében bemutatott költők közül meggyőzően emeli ki a szokásosnál nagyobb hangsúllyal Révai Miklóst és Földi Jánost. A költészet a mindennapokban című fejezet egy sor olyan költőre hívja fel a figyelmet (hivatkozva Csanádi Imre és Weöres Sándor fölfedezéseire), akiktől mint alkalmi költőktől Arany János ítélete nyomán minden érdemet meg szoktak tagadni. Kiemelném itt Édes Gergely és Mátyási József portréját. Gvadányi és Horváth Adám csak félig-meddig sorolható ebbe a csoportba, ezt éppen Bíró róluk rajzolt részletes pályaképei is bizonyítják. Mind a versújítókénál, mind a mindennapi igényeket kiszolgálókénál magasabb rendű a Bírótól önelvűnek nevezett költészet. Művelői: Verseghy, Batsányi, Dayka, Fazekas, Virág és Csokonai. A róluk szóló fejezetekben mutatkozik meg leginkább a szerző sarkalatos irodalomtörténészi erénye, a sokoldalú vizsgálódás: kor, körülmények, életrajz, jellem, gondolati tényezők, érzelmek egyidejű szemmeltartása. Mesteri teljesítmény például Dayka „titkos bú”-jának lelkiismeret-furdalással való magyarázata. Csak az összegezést idézve: „olyan szomorúság, amelyet a vallástalanság bűnétől való megkönnyebbülés reményében vett magára a költő... Igaz, alaposan túlszínezett, számunkra már iro- dalmias, sőt, irodalmiaskodó bánatról van szó, de alapja valóságos és átélt, nagyon is mély nyugtalanság.” Legrészletesebb természetesen a Csokonaival foglalkozó fejezet. Kiemeli Bíró életművének kettősségeit, feszültségeit: alkalmi költő - poéta doctus, boldogságra törekszik — elkomorul, derűs individualizmust hirdet — vállalja a nemzeti költő szerepét, értékeli is, el is utasítja a népköltészetet, legfőbb világ- irodalmi példaképe az élet élevezetét hirdető Anakreón - a lélek halhatatlanságának kérdésével vívódik. Persze Bíró Csokonairól rajzolt képe sokkal árnyaltabb, mint a fönti ellentétekkel érzékeltetni próbáltam. Az ő költészetének is a filozofikumát emeli ki, mint Faludi meg Bessenyei életművének. Mint már jeleztem, a felvilágosodás korát Bíró sem zárja megnyugtatóan. Bessenyei bihari remeteként írt műveiről például nem ejt szót, Fazekas Lúdas Matyi-járói, 1810-es években írt verseiről, Csokonai századfordulón átnyúló költészetéről azonban igen. Elgondolkodhatunk azon is, nem érdemelne-e több figyelmet Kazinczynak akár csak 1795- ig terjedő működése; hiányérzetünk támad Szentjóbi Szabó László szinte teljes mellőzése miatt is. Persze a szerzőnek a Bevezetésben olvasható figyelmeztetése, hogy monográfiát, nem kézikönyvet írt, körülhatárolt tárgyról szólt, nem körképet adott, kivédhetővé teszi a fenti kifogásokat. A recenzens különben is zavart érez amiatt, hogy csak hiányosan és leegyszerűsítésekkel kísérelhette meg ennek a gazdag tartalmú könyvnek az ismertetését. A korszakkal foglalkozó irodalomtörténészt is ámulatba ejti a felhasznált irodalomra való hivatkozások gazdagsága. Bíró nemcsak a magyar szakirodalmat ismeri a teljességig, hanem a külföldit is igen alaposan. Egyetlen példával szeretném ezt érzékeltetni. A Bessenyeiről szóló fejezetben az „hőmmé machine” koncepció kapcsán a finn Heikki Kirkinen 1960-ban Helsinkiben franciául megjelent monográfiájára hivatkozik. Ismertetésemet a könyvet megelőző várakozás említésével kezdtem. Azzal zárhatom: ez a várakozás teljesült. (Balassi Kiadó, 1994.) Orosz László 96
