Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám - Orosz László: „Az evilági élet értékei” (Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma)
Demoralizáló hatása viszont napjainkig bomlaszt, és sokakban a menekülést motiválja. Szilágyi N. Sándor megpróbálja lebeszélni a címzettet a kivándorlásról - hiszen az aggasztó méreteket öltó' exodus a kisebbségi intézményeket már létükben veszélyezteti. Pedig - írja - „nekünk most az lenne a legfontosabb feladatunk, s a jelenlegi talán egyetlen - sajnos, egyre szűkülő - lehetőségünk, hogy meglévő intézményeinket, amennyire rajtunk áll, minél épebben megőrizzük.” (1481.) A feladat napjainkban is időszerű, mert - mint Szilágyi N. Sándor 1995-ben keltezett utószavában megállapítja - a tömeges kitelepedést továbbra is „tömegpszichózis” fűti. Ezért felelőtlenség az az újságokban, a médiákban is gyakorlattá vált eljárás, amely „leegyszerűsítő elemzésekkel láttatja sokkal sötétebbnek a helyzetet, mint amilyen az valójában”. (165 1.) Az utószó írója pálcát tör a „demoralizáló pesszimizmust” terjesztők fölött, és máig ható érvénynyel figyelmeztet arra, hogy a „demokrácia maga nem old meg semmit.” Minden az embereken múlik. Szilágyi N. Sándor józan, fenntartásos derűlátása észreveszi, hogy 1989 óta a romániai magyarság életében sok jó dolog történt, s ha a pozitív fordulat nem vált markánsabbá, annak okát magunkban is kell keresni. Ez a realista felismerés diktálja neki ama követelményt is, hogy „a másik oldalon szintén ne absztrakt politikai erőket lássunk, hanem embereket ott is, tele mindenféle félelmekkel, vágyakkal, reményekkel, érdekekkel és mindennel, ami csak a gyarló embert jellemezheti.” (1681.) Nyilvánvaló, hogy figyelmeztetései és felismerései révén Szilágyi N. Sándor a „lehet, mert kell” parancsát korszerű, valóságközeli és gyakorlatias tartalommal tölti fel. Cseke Péter pedig, aki ezt az üzenetet is közvetítette nekünk, újabb kötetével nagy szolgálatot tett. ,Az evilági élet értékei” Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma A testes, ötödfélszáz nagy alakú oldalnyi könyvet méltán előzte meg nagy érdeklődés, várakozás. Tanulmányok, szövegkiadások sora tanúsítja ugyanis, hogy Bíró Ferenc tudományos pályája kezdetétől, mintegy három évtizede foglalkozik ennek a könyvnek a témájával. Bessenyei föllépését már ifjabb kortársai, Batsányi, Kazinczy is új irodalmi korszak kezdetének látták. Hosszú időre megszilárdította ezt a nézetei Toldy Ferenc, korszakhatárnak jelölve meg 1772-t, Bessenyei első művei megjelenésénék évét. Ezt a korszak- határt csak a legutóbbi időben kezdték megkérdőjelezni, rámutatva arra, hogy már az 1730-as évektől halmozódtak fel az újítás elemei. Ahogy Bán Imre fogalmazott: „Bessenyei nem az első szó kimondója, hanem szétszórt kezdemények szerencsés összefoglalója volt.” (It 1969, 358.) Hasonló nézetre vezettek Szauder József, Tárnái Andor és mások kutatásai. Megerősítette az irodalomtörténészek véleményét Kosáry Domokos Művelődés a XVIII. századi Magyarországon című műve. Teljes egyetértéssel fogadhatjuk tehát azt, hogy Bíró a Bessenyeit középpontba állító, A felvilágosodás áttörése című fejezet elé A barokk és a felvilágosodás között című részt illesztette, Faludiig, Amadéig, tehát a 18. század közepéig nyúlva vissza. A felvilágosodás korának végéről nem alakult ki hasonló egyetértés. Az akadémiai irodalomtörténet szerint 1795-ig tart, ezt A felvilágosodástól a romantikáig című szakasz követi, amelynek azonban A felvilágosodás és a népiesség találkozása az egyik fejezete, magában foglalva Földit, Csokonait, Fazekast. Mezei Márta Felvilágosodás kori líránk Csokonai előtt című művének előszavában a századforduló utáni két évtizedet későfelvilágosodásnak nevezi, Csetri Lajos A magyar kritika évszázadai 1. kötetében a romantikáig terjeszti ki a „világosság” korát. Bíró a századfordulóig terjedő időszakaszt tartja a felvilágosodás korának (az ezt követőt a nyelvújítás korának nevezi), íróportréival azonban gyakran túllép a századfordulón. Műve négy nagy részre tagolva tekinti át tárgyát. Az elsőben azt a „furcsa dialógust” vizsgálja, amely a laicizálódó egyházi értelmiség és az újraerősödő nemesi irodalom között folyik a 18. század derekán. A nagyobb teljesítmény a laicizálódó értelmiségé, mégis ez igazodik a nemesség igényeihez a magyar nyelv felkarolásával meg a normatív vallási erkölcs helyett világi boldogságra irányuló életszabályok kidolgozásával. Legnagyobb alakja Faludi Ferenc, aki Bíró szerint „kivé94
