Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szekér Endre: Baka István testamentuma
szerzubbony” említésével. Epilepsziás roham, rángógörcs, gyűlölet-hullámok képe jellemzi a kort is: a kongresszusi küldöttek „fröcsögését” idézve. Brodszkij költészete hihetetlenül sokat jelentett Baka Istvánnak. Az 1987-ben Nobel-díjat kapott orosz költő kénytelen-üldözötten otthagyta hazáját. Tudja, hogy kegyetlen hazája, a „Birodalom a hülyék hona”, „e szörnyeteg világban / soká ácso- roghatsz nyílt színen” — írja a Post aetatem nostram című versében. Baka e Brodsz- kij-vers fordításához jegyzetet fűzött a görög mitológiát idézve: „a klasszikus kor görögjei istenkáromlásnak tartották az uralkodók képmását az érmeken”. Ennek időszerűsége nem követel magyarázatot. Máshol Brodszkij Odüsszeuszát eleveníti fel, aki Télemakhoszhoz fordul - látszólagos győzelem és a hullahalmok ellentétére figyelmeztetve. Hihetetlen tömörséggel fordítja Brodszkij húsz szonettjét, melyet Stuart Máriához írt. („Az hozta rád a poklok kínjait, / s legvégül bárd alá juttatott, / hogy szép voltál, de csúf volt századod.”) Sok helyütt állítja ellentétbe a költőt korával, az üldözött Brodszkijt közel érezve magához. A November angyalához című Baka verskötetben egymás után feleleveníti a XX. századi tragikus sorsú orosz költőket: az „ellenforradalmárként” kivégzett Gumiljovot, az öngyilkos Jeszenyint, a lágerekben szenvedő, öngyilkos Cvetajevát. A gyönyörű verssorok Cvetajeva sorsát így örökítik meg: „Hurokká megkötöm a horizontot, / S fóllendülök tehozzád, Istenem”. Érdekes részletkérdés az, hogy a költők életét és halálát ábrázolva gyakran jegyzeteket is fűz a versekhez. Pl. Gumiljov kivégzését így magyarázza: „a bolsevik forradalom első költő-áldozata” volt, s ez a kivégzés „az orosz értelmiséggel való leszámolás nyitányát jelentette.” Thinsz Géza és Baka István - a szerelem költője maradtak. A Stockholmban élt költő „asszonyáldó” verseket írt, a bőrük határán túlról vall. A nőkre rácsodálkozik, szavaik összekulcsolódnak, hempereghetnékje van, a víg érzékiségéről szól, a csípőritmus verstanát figyeli, „ne gonoszkodj velem, mert verssé írlak” — fenyegeti kedvesét. Egyhelyütt megáll, s azt mondja: Asszony a legszebb halálnem.” Baka István is a szerelem költője: Yorick második monológjában vall Opheliáról, áttetsző ruhájáról, hónalj- és ágyékszőrzetéről, gyakorta megnyalt ajkairól. A November angyalához című versében a „krizantém-öllel” közelgő angyalhoz szól, a halotti szerelem mécs-szerelmével, halottak napja után. A halál és az élet közelségét érzi, mindegyik felől zárt fal veszi körül. Még reménykedik az öröklétben, a szerelemben, a víg bordalban. És számos versében nyíltan vagy rejtetten a szerelem él: a szeretett zeneköltő Liszt Ferenc is „rózsálló asszonyölként” égő gyertyalángja vagy a „sötétség összezáruló combjai” is éreztetik ezt a szemléletet. A zene kitörölhetetlen, múlhatatlan élménye a költőnek. Baka István mindennap zenét hallgatott, nagyon szerette versben is megörökíteni őket: írt Lisztről és Chopinről, Rachmaninovról és Saljapinról stb. De a zene őt nem „hódította el”: ellentétekben látta a világot. Oroszhon elűzi magától Rachmaninovot: hiába a tehetség és a hazaszeretet, a más szellemiségű, elmaradott szülőföld nem vesz tudomást róla. A költő sokszor elmélkedik a méltatlan, kultúrálatlan világ és a magasabb szellemiség csaknem kibékíthetetlen ellentétén, távolságán. A sötétség, a fagy, a vodka, a száműzetés bénító hatásáról ir. Másutt, a Rachmaninovnak ajánlott Prelűd című versében a borzongató hidegben vágányokon álló vonatokkal mutatja be a finom zeneiség és a fagyos, kegyetlen valóság kontrasztját. S egy fantasztikus költői képpel így jellemez: „S állnak pokolból fölfelé növő / Jégcsapok éjló' obeliszkjeid...” Egyszer a Hideg teremben hölgyek és urak című versében egy hangversenyre „visz” el minket, ahol egybemosódnak a múlt üvöltő matrózai, puskatusai - a finom zongorával, Chopin zenével - felrázva az olvasót, elgondolkodásra serkentve. Milyen kor, társadalom az, amelyik ennyire nem becsüli a művészetet?! S egy félig idetartozó verssorral folytathatnánk, amikor a Hodaszevics Párizsban című versében a magányos 88
