Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Bombitz Attila: Tükörcserepek tárcában (Metszet Baka István publicisztikájáról)

és a vámpírok, az Égtájak célkeresztjén, és a. Beavatások címlapjai az ő keze nyomát viselik), több alkalommal is tollával szólítja meg. Közösségérzését egy másik művészeti ág másik alkotójával szemben a következőképpen fogalmazza meg: „... látomásaink forgószele mintha ugyanazon a hómezőn kavarogna. Ugyanaz a Zrínyi és a vad és az én Zrínyi-versem alkonyata, s egyáltalán: ez a század-ezredvégi vonzódás az alkony áthoz, a romlás vérrel összemázolt, de még fénylő- vagy csak reflektoroktól megvilágított - díszleteihez?” Másutt — ugyancsak Pataki képeiről gondolkodva - saját kamaszkori rajzélményeinek ered nyomába, és a festmények titkairól szóló, általa igen szeretett kínai meséket eleveníti fel. Szepesi Attiláról írva egyetemista éveire és barátaira, Tóth Bálint portréjának írása közben grúziai élményeire emlékezik vissza. Hervay Gizella emlékének önmagát korholó szavakat szentel: „1982 nyarán önként távozott az életből. Előtte néhány héttel még eljött Szegedre, hogy megmutassa itteni barátainak frissen kapott személyi igazolványát: - Végre magyar állampolgár vagyok! - Vidám volt, felszabadult, olyan, amilyennek még sohasem láttuk. Engem megkért, vigyem ki a Maros-torkolathoz, - a forrást már ismeri, a vize otthonról, Erdélyből folyik; neki látnia kell, hogyan találkozik a Tiszával. Én meg már kicsit belefáradtam Gizi lobogásába, és azt mondtam: - Majd máskor, lesz még rá idő! - Sohase bocsátom meg magamnak, hogy nem teljesítettem a kívánságát...” Az egykori »szegedi klán« többi tagjáról, Petri Csathó Ferencről, és Zalán Tiborról írt eszmefuttatása a Szegedi Rádióban hangzott el. Végezetül Baka Istvánnak azt az e sorozatba illeszthető tárcáját emelném ki, amely egyszerre emlékezés és vallomás szeretett Szekszárdi ár ól, az ott töltött, érlelő évekről és az ugyancsak ott induló pályatársakról: „Gyermek- és kamaszkorom városa tele volt titkokkal és allúziókkal, mint egy szimbolista költemény, de ezekről én mit se tudtam. Csak húsz évvel később döbbentem rá, hogy az a fehérre meszelt, gangos parasztházak közül kirívó, neogótikus, karcsú építmény - az újvárosi templom -, amely körül nyolcévesen feles kerékpárommal köröztem cserebogaras, májusi estéken, az a templom, amelynek avatására Liszt Ferenc a Szekszárdi misét írta... Napközibe menet egy furcsa - akkor még nem tudtam, hogy törökös -famanzárdos ház mellett haladtam el naponta - ebben a házban játszódik Mészöly Miklós Megbocsátásának cselekménye. De a Bottyán-he- gyen, a szőlők közt álló kőkereszt sem volt ismeretlen, csak azt nem tudtam, hogy Cenci néni, Babits nagyanyja állíttatta... Egyik álmomban Liszt Ferenc kilép azAu- gusz-házból, misére megy az újvárosi templomba, az orgonát is szeretné kipróbálni. A kapu előtt Babits csatlakozik hozzá, majd valahol a még lefedetlen Séd hídjá- nál Mészöly Miklós köszön rájuk. Együtt mennek tovább, élén - a magyarul csak zenélni tudó Liszt kedvéért német nyelvű - beszélgetésbe merülve...” (Az idő térképjelei)

Baka István nem volt érzéketlen a fiatalabb korosztállyal szemben sem. A Kincskereső lapjain megtalálta a maga nyugodt, érzékletes, természetes hangját. Verselemzésekkel, könyvajánlásokkal igyekezett megnyerni a kisebbeket az olvasás szeretetére. (Egyik József Attila verselemzése azóta általános iskolai tankönyvbe is bekerült.) Megszólaltatta lapjában Csanádi Imrét, Janikovszky Évát, Kovács Lajost; hogy ők vajon hogyan tudnak (még másként) a gyerekekhez könyvvel szólni. Aki pedig kezdő költőként szárnypróbálgatásaival kereste fel Baka Istvánt, benne mesterére találhatott. Szótlanul senkit nem engedett el, s bár igen kritikus és tudós hangon nyilatkozott, ha vers volt a tét, aki megfelelt a mesterségbeli tudásnak, s az ő kivételesen érzékeny ízlésének, azt a Tiszatájban is bemutatta bátorító szavaival kísérve. (Költőtanítványai közül Nagy Gábor viheti tovább a maga egyéni útján a Baka-hagyományt.)

84