Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Varga Magdolna: A lánc-metafora nyomában (Gondolatok Baka István metaforáinak sajátosságairól)

A két időre utaló napszak beiktatása csak látszólag gyöngíti e láncmetafora hatását. Pedig a veszély nagy: stilisztikai közhelyek közé tartozik a pitymallat »a születés, a kezdet«, az alkony »az elmúlás, a vég«, a kettő közti idő »az élet«. A vörösborhoz való társítás is ismerős Baka műveiből: „poharamban a vörösbor: összecsavart színházi / függöny” (Háborús téli éjszaka 3-4. s.). A lánc-metafora sugallta szín, a vörös, a piros az élet és a tragédia jelképe, és mégis mindezek a közhelyek megeme- lődnek ebben a képben. A mottóban szereplő „az Alisca Borrendnek” jelentései - a címhez is kapcsolódva - képzetünkben elvegyülnek a távoli asszociációként beúszó vérszínnel.

Az óbor mint összetett szó teljes jelentéséhez a Baka-Háry János értelmezése segít: az egész ciklus föltárása (s akkor nem szóltunk a Vadszőlő ciklus verseiről, vagy a többi betegségversről). Mámor és másnaposság, dionüszoszi bódulat és kelet-európai kijózanodás... az asszociáció-mezők várják a barangolókat.

Következtetések és feladatok

Baka költészetében különleges szerepe van a képiségnek, mert a költő úgy lépett a nyilvánosság elé, hogy nem ismerjük a „tagadó-próbálkozó” korszakát. Nincs olyan kötete, ciklusa, verse, amelyben ne játszana meghatározó szerepet a költői kép, még ha csak egy is van belőle. Ennek a hagyományos versteremtői erőnek a tisztelete már önmagában egyedíti kortársai között. Életművében a költői látványteremtés első eszköze a metafora - Baka így szól erről: „mindig a költői képekre, a metaforákra esküdtem. Ma is, bár mai verseimben ezek helyét kezdi más elfoglalni, mert kimerítettem a lehetőségeit.” (Árpás Károly: Baka István Vörösmarty-képe Életünk 1993/2.). Nem meglepő, hogy Baka István mennyire otthon van az irodalomelméletben. Szavai Hankiss Elemér nézeteit tükrözik: „Ugyanis egy költői kép akkor csodálatos, hogyha minél nagyobb ellentéteket képes összeállítani. Ez teljesen megszédített...” (u. o.)

Baka egyik újítása, költészetének sajátos vonása, hogy a látványt az azonosításra építi. Ez a kipróbált, hagyományos ábrázolási mód - a metaforáé - könnyen modorossá tehetné verseit, ha nem találná el a kellő arányt lehetséges olvasóinak valóságismerete és a saját költői tapasztalata között. A költő kevésbé használja föl a avantgárd, a neoavantgárd vagy a posztmodem eszközeit, így a „hagyományos” látásmód, ennek hatása a befogadóra biztosítja a „művészi négyszög” (valóság - alkotó — mű - befogadó) működését.

A metaforikus költői képek, s azon belül a metaforák dominanciája (hogy ezen belül az egytagú metaforák többségére ne is téijek ki) a nagy költői hagyományba illeszti be a verseket, megerősítve az imitáció amúgy is erre irányuló hatását. Igen figyelemre méltó a komplex képeinek építkezése: egyrészt az elhúzódó, alakzatok kötésével megerősítettekre gondolok, másrészt olyan tömörítő telitelálatokra, mint a „harangszoknyák alá nyúl a dögnép / kitépi a kongás ágyékszőrét” (Döbling). Sok esetben az evokáció teszi teljessé az adott komplex képet.

Az ún. lánc-metaforák - mégoly ritka előfordulásukkal is (mennyire takarékos volt vele!) - azt mutatják, hogy a (stilisztikai) közhelyszerűségeket újjá lehet teremteni; hogy a képeknek ez az összekapcsolása ugyan megnevezésében grammatikai- lag lezárható, de jelentésében szinte behatárolhatatlan képi világot alkothat; és a metafora motívummá alakulásának egyik lehetséges útját is érzékelteti.

80