Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Benyik György: Most, hogy az Istenről beszélünk (Interjú Baka Istvánnal - 1995. június 23.)
— Meg én úgy vagyok vele, hogy... szóval ezt nem is csak úgy olvastatnám veled, hogy ez egy bibliai könyv, hanem... Azért, mert te ezt tudod úgy olvasni, ahogy még a hívők közül is kevesen! Hogy ez irodalom, egy érzésnek a rögzítése. — Igen. Újraolvasom, és akkor újra beszélhetünk róla. — Olvasd újra! ... akkor folytatnánk ezt az interjút. Jó? — Jó. Itt az interjú megszakadt. Egy fél óra múlva teljesen más témával folytadtuk. — Végül is, te valami szellemi dolgot hoztál létre, minden műveddel! Mi volt az elsői — Magdolna-zápor... — A Magdolna-zápor volt ? — A Tűzbe vetett evangélium; a Döbling] a válogatott kötet, az Égtájak célkeresztjén. És akkor utána hat év alatt három kötet is egymás után: Farkasok órája, Sztye- pan Pehotnij testamentuma és az idén a November angyalához. — És a Szekszárdi mise? — Az próza. — Azokat nem is tartod számon, a prózákat ? — De, számon tartom. Nagyon fontosak. Hát még a szekszárdiaknak mennyire fontosak! Kaptam egy Pro Űrbe szekszárdi díjat is. És ezt inkább a prózámnak köszönhetem, mint a verseimnek. Mert minden ott játszódik. És minden a kamaszkorommal kapcsolatos. Ami életemnek egyetlen nagyobb korszaka volt. Mert csak álmomban éltem ott. — Ezeket az álmaidat akartad rögzíteni? — Nem is tudom, hogy akartam-e? Amikor harminc éves koromban úgy éreztem, hogy az életem csődbejutott, hogy csapdában vagyok, akkor elkezdtem írni ezeket a prózákat. Verset akkor nem is nagyon tudtam. És akkor megírtam a kamaszkoromat ilyen allegorikus formában. — Kamaszkorodban mitől féltél? — Semmitől. Gyerekkoromban tele voltam szorongással; de inkább a többi gyerektől féltem akkor is. A szorongások... nagyon korai gyerekkoromban jöttek. Nem mondhatnám azt - most nagyon divatosan —, hogy ötvenhatosak, mivel akkor voltam nyolc éves, és akkor voltam elsős. De nem, nem! Talán akkor nem is szorongtam annyira. Szüléimén láttam, hogy egy kicsit félnek: mind a ketten a rendőrségnél dolgoztak. Ott volt az ágy alatt a pisztoly, ha bármikor megtámadnának, használhattuk volna, de hát senkinek eszébe se jutott ilyen hülyeség. Kamaszkoromban jó volt, mert... ha a lányoknál nem is volt sikerem az én saját hülyeségem miatt, de amúgy sikeres voltam az iskolában. Önképzőköri elnök voltam, szavalóversenyeket nyertem. — És miért írtál ? — Nyolc éves korom óta írtam. Miért írtam? Azért talán, mert mivel... Nem mondom, hogy ... gyengébb fizikumú gyerek lettem volna, később kiderült és pont a katonaságnál, hogy egyáltalán nem vagyok gyengébb fizikumú -, de olyan megalázható vagyok, aki nem verekszik, tudod? Aki nem üt vissza se. Maximum annyit tettem, hogy megpróbáltam hátracsavarni a támadómnak a kaiját. De hogy valakit megüssek?! Ez a nevelésemből is eredt, meg az örökölt alaptermészetemből is, bár az apám annak idején katona volt és később rendőr. Fura, de mégis úgy éreztem: nem üthetek. Nem szabad megütni senkit. Nem tudom, valahogy így neveltek. Az egyetlen, ami kiemelt a társaim közül, hogy én például tudtam történeteket kitalálni, meg verset írni. A verseimmel nem nagyon dicsekedtem előttük, de tudom, hogy volt egy olyan időszakom a felső tagozatban, hogy a napköziben minden ebéd után 23
