Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szekszárdi mise (Beszélgetés Baka Istvánnal - Az interjút Dránovics István készítette)
jellegük, megvolt a boruk, megvolt a költőjük, megvolt a lapjuk, sőt, több lapjuk, hiszen Makónak is tudtommal két-három lapja volt, és Szekszárdnak is azt hiszem, hogy legalább kettő, nem tudom, ezt Töttös Gábor mondaná meg neked pontosan. Minden kisvárosnak megvolt a szellemi arculata. Na most, ebben a monolitikus rendszerben, ami azután jött, ez elveszett. Magyarország egyetlen nagyvárossá vagy egyetlen faluvá változott. Minden lapban ugyanazt lehetett olvasni, ugyanazokkal a szavakkal, ugyanolyan sótlanul, stb... Ha ez újjászületne, és látok erre esélyt, akkor Szekszárd megint az lehetne, ami volt. Nem több. Nem kellene, hogy kulturális központ legyen. Legyen önmaga, legyen például az, ami Szabadka volt, amikor ott élt Kosztolányi és Csáth Géza. Ugyanis Szekszárd volt, amikor ott élt a fiatal Babits, aki, sajnos, azért nem tudott ott maradni, mert ahhoz azért pici volt a város. Vagy mondjam azt, legyen olyan Szekszárd, hogy a Babitsok, Kosztolányik, meg a Csáth Gézák ne menjenek el onnan? Mert a nagyváros vonzása megszűnt. A nagyvárosok ma már bűzös, undorító, kavargó mészárszékek. A szellem mészárszékei is. Én a kisvárosokban és a nagyközségben, ami ugyanaz, hiszen most, hogy nincsenek járások, nagyközségből kisváros lett, ezekben látom Magyarország szellemi újjászületésének a biztosítékát. Szekszárd sajnos, túl nagy lett. Túl sok a betelepülő, akik nem ismerik a város hagyományait, akik se nem felvégiek, se nem alvégiek, se nem újvárosiak, akik csak ott vannak, mert oda tették őket egy lakótelepre. De ez a helyzet akkor sem reménytelen. Ha ezek szekszárdivá válhatnának, ha érdekelné őket a város múltja, a jelene, a jövője... Mert most nem érdekli, biztos vagyok benne, mert a Szegedre betelepült nem szegedieket sem, hát őzést nem hallok Szegeden, pedig azt szeretem egyedül ebben a városban. Ezeket sem érdekli. Ha ez megtörténhetne, tehát ha minden város vagy falu önmaga lehetne, akkor megint egy nagyobb egységnek a része lehetne, a része és nem az alárendeltje.- Mégis visszajársz Szekszárdira dolgozni.- Nem mégis. Én arra a Szekszárdra járok vissza, ami volt, ami nincs, de ami lehet, tehát ami virtuálisan ma is létezik a városból. És hát, hadd leplezzem le magam. Én azért is járok vissza Szekszárdra, mert Szegeden lakótelepen lakom. Elég nagy lakásban, nem panaszkodhatom, de nem lehet ott dolgozni. Itt a szerkesztőségben lehetne, hogyha nem lenne ilyen borzasztó forgalom, meg tízpercenként nem csengene a telefon, néha még hétvégén is. És mióta a régi Tiszatáj nincsen - vagy illetve még nincsen, mert újra lesz - azóta ez lett a város szellemi központja és nem az, tehát most még gyakoribb a vendégjárás. Igazából itt tehát már nem lehet dolgozni, legfeljebb fordítani. Én hazamegyek a szüleim egyszerű kis családi házába, amit a hatvanas évek elején építettek; ahol csend van. Én ezért a csendért járok vissza, meg persze a barátokért is, meg a város régi hangulatáért, de: dolgozni járok vissza. Erre még alkalmas, de azért most hadd legyek őszinte: ha Szegeden nem panelházban, nem lakótelepen kellene laknom, lehet, hogy nem olyan gyakran járnék haza.- Elválaszthatatlan vagy ma már Szegedtől?- Nem, nem vagyok elválaszthatatlan, de nem vagyok túlságosan mozgékony sem, és ezért azt hiszem, hogy itt fogok maradni. De ebben a virtuális, mondjam azt, hogy a reális, a lényemmé vált Szekszárdban ott vagyok, és talán jobban ott vagyok, ha nem lakom ott, hanem csak ott élek. Szegedhez egyébként nagyon sok ember köt, Ilia Mihályt mondtam, a régi és újjá alakuló Tiszafáját mondtam, és még jónéhány embert mondtam, akiknek a barátságára szükségem van. Lehet, hogy mindennapi szükségletem, hogy velük találkozzam, beszéljek, fölhívjam őket telefonon, lehet, hogy nem. Nem tudom, mert itt vagyok most. Es az ittlétem ugyanolyan ittlét, mint a Magyarországon való ittlét. Ez van, ezt kell szeretni. De nem biztos, hogy ezután vágyódom. KÉSZ... A beszélgetést Baka Istvánnal a Szekszárdi Városi TV készítette 1989-ben. 14
