Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szekszárdi mise (Beszélgetés Baka Istvánnal - Az interjút Dránovics István készítette)
enyém. Biztos a nőkkel is így lennék, vagy így vagyok. Azóta milyen hatások értek? Húszéves korom óta költészetben nagyon kevés hatás ért. De nem azért, mert eltompultam a hatások iránt, hanem mert nagyon fontos volt a számomra az, hogy amire én magam rátaláltam, a metaforáknak a használatára, hogy ennek útját megtaláljam, ezt valahogy tovább vigyem. És bár én nagyon tisztelem Nagy Lászlót, eleinte nem szerettem, később rettenetesen tiszteltem. Sajnos, nem tudtam sohasem kifejezni az iránta való tiszteletemet, de úgy érzem, hogy nem hatott rám, mert én egy más utat választottam. Lehet, hogy rossz utat. Vagy rettenetesen tiszteltem Pilinszkyt, de még azt a bátorságot sem vettem soha, hogy megkeressem őt. Pedig, hát istenem, hány dilettáns járt a nyakára. És igazából az ő jelentőségét is akkor éreztem meg, meg a hatását is, amit rám tett, amikor már nem volt köztünk. De azt hiszem, hogy soha nem voltam senkinek a talpnyalója, és ennek azért örülök. Bár így elmulasztottam azt, hogy halljam a nagyokat személyesen, tehát, hogy ők mit mondanak. De hát ez a fontos? Nem. Az a fontos, hogy mit írtak. Mindig is ez a fontosabb. Nagy László is hatott rám, bár eleinte ellenkeztem a hatása ellen, hogy nem ezt kell csinálni, hogy ennél szigorúbban, ennél összefogottabban... Ma már tudom, hogy az csodálatos volt, amit ő csinált, de örülök, hogy nem lettem a tanítványa. Mert a tanítványai, akik valóban a tanítványai voltak, és nem tagadták meg, azok nagyon mélyen maradtak, mert azt nem lehet újra csinálni, amit ő. Tehát nem lehet az indulatokkal összekötni a metaforákat. És ő ezt tette. Neki egyedül sikerült, mint ahogy Adynak egyedül sikerült valami olyasmit megcsinálni az indulataival, amiből mindenki más dilettáns lett volna. Pilinszky hatása más, csak én arra az erkölcsi magaslatra soha nem jutottam el, amelyre ő. Szégyenlem magam, de így van. Én egy köznapi ember vagyok ezekben a dolgokban. Viszont Pilinszkytől, aki - most olvastam róla, hogy nem volt jó műfordító, nem volt formaművész; tényleg nem volt az - tőle mégis a forma tiszteletét tanultam. Azt, hogy minél szigorúbban, minél zártabban kell azt elmondani, amit egyáltalán el tud mondani az ember. Megtanul tam-e, vagy nem, nem tudom. De a hetvenes évek vége felé különösen, amikor úgy éreztem, hogy az életem bezárult, és abból nem nyílik sehová kijárat, akkor Pilinszky lett számomra az elsőszámú költő. Akkor még élt, de nem mentem el hozzá. Nem bánom. A könyvei ott vannak a polcomon. És azt hiszem, leggyakrabban őt olvasom. — Most min dolgozol ? — Hát, min dolgozom?... Éppen fordítok. Éppen befejeztem egy pótfordítást, ugyanis egy Bellmann nevű nagy svéd költőnek jelenik meg kötete néhány éven belül, részben a jó voltomból, mert azt hiszem, legalább tíz költőt bíztak meg a fordításával. Én egyedül szállítottam két hónapon belül, a rám kiosztott ötszáz sort, és most vállaltam el mindenkinek a maradékát, tehát még hétszáz sort. Kiváló költő: Villon, Burns és Csokonai keveréke. Nem tudom másképpen jellemezni, de nagyon élveztem, bár rettenetesen nehéz,mert szinte minden sorának más ritmusa van, iszonyatos rímképletei vannak - úgyhogy egy papírra föl kellett írnom mindig a rímképleteket, meg a ritmusokat, hogy el ne tévesszem véletlenül is, és úgy dolgoztam — de nagyon-nagyon szívesen csináltam, mert élveztem, amellett, hogy egy hedonista volt, és amellett, hogy udvari költő. Én, se hedonist nem vagyok se udvari költő, furcsa módon mégis beleéltem magam a lelkivilágába, talán azért, mert nosztalgiák mindig is voltak, az udvari költőség iránt nem, de a hedonizmus, tehát az életszeretet iránt igen. Sose kocsmáztam, de ennek a kocsmázó költőnek a verseit óriási élvezettel fordítottam, mert ez olyan volt számomra, mint egy vágykiélés. Azt hiszem, ezért is sikerült igazán. — Terveiül — Nagyon szeretnék fordítani ismét az orosz költészet elfeledett nagyjai közül. Nem elfelejtettek ezek, hanem mellőzöttek. Az egyik fordításról már beszámoltam, 12
