Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Szekszárdi mise (Beszélgetés Baka Istvánnal - Az interjút Dránovics István készítette)

hercegi díj, azt már nem is tudom, micsoda. Nem ez az érték, hanem az, amit az ember letesz az asztalra, meg hogy annak visszhangja van-e. Igaz, hogy visszhangban sem volt sokban részem. De azért mégsem mondom azt, hogy nem örülök neki. Örülök neki, hogy nem Aczél György kezéből, illetve nem az ő képviseletének kezéből kellett átvennem. Hogy az a kultúrpolitika, amelynek képviselői nemcsak az én nevemet húzták ki, nálam nagyobb neveket is, például Mészöly Miklósét. Hogy NEM azoktól kellett megkapnom, és hogy engem az írószövetség javasolt ezúttal is. Erre azért büszke vagyok. De ugyanilyen büszke voltam, vagy még talán büszkébb is a Graves-díjra, ami valóban csak szakmai díj, és a hatalomnak nincsen beleszólása. És megmondom őszintén - és ezt őszintén mondom, nem udvarolni akarok Szek- szárdnak - én legalább annyira örültem a Babits emlékplakettnek, amit ’86-ban kaptam meg. Ennyit erről.- Noha nem szeretnék származásodnál és Szekszárdnál leragadni, de azt mindenképpen megkérdezném, hogy egy plebejus-származék a mai irodalmi életben hova sorolja magát, ha egyáltalán elfogad valamilyen címkét bárkitől is?

— Mondjál cimkéket!-Hát urbánus, vagy népi indíttatású, vagy...- Mivelhogy a származásom, mondhatjuk azt, hogy népi, akkor én népi lennék. De mégsem vagyok az. Népies meg semmiképpen sem. Urbánus sem vagyok. Nemzeti vagyok. Ez talán — úgy érzem —, hogy mind a kettőt magába foglalja. Tehát sem egy paraszti, sem egy nagyvárosi kultúra, hanem ami a kettő között van. Talán mentalitásban is, meg hagyományokban is. Bár amennyire nekem hagyományaim voltak. Hiszen nekem a hagyományaimat meg kellett keresnem. Én nem kaphattam készen, sajnos. Pontosan azért, mert a szüleimnek is el kellett felejteniük a saját hagyományaikat, ahhoz, hogy megmaradjanak, hogy életben maradjanak, hogy dolgozhassanak... hogy: ez volt az ötvenes és hatvanas évek... Tehát nekem a hagyományokat meg kellett keresnem; nekem szellemi hagyományokat kellett keresnem könyvekből. Tehát ami nekem hagyomány, az szinte mind könyv. És ami mentalitásbeli hagyomány, az meg azt hiszem, hogy öröklődött. Mert ugyanezzel a kulturális érdeklődéssel én lehettem volna bármi. Tehát én nem vagyok sem népi, sem urbánus. Ezt egyszer már Szegeden is elmondtam egy nagyon provokatív kérdezőnek, aki mindenáron népiesnek akart beállítani a maga urbánus magasságából. Én akkor azt mondtam, hogy plebejus vagyok, most azt mondanám, hogy nemzeti-urbánus vagyok. Tehát mind a kettő. És nézd, ez nem véletlen, hogy engem a Hitel is szívesen közöl, és az Újhold-Évkönyvben is szerepelek. Bár Csoóri Sándor is szerepel az Újhold-Évkönyvben. Hát igazából úgy érzem, hogy ma már csak a gyenge, és a politika (akár az ellenzéki, akár a hatalmi politika) felé kacsintgatok használják ezeket a kategóriákat.-Mennyire élsz benne, ha egyáltalán van ilyen, a magyar irodalmi közéletben?

— Közéletben nem akarok benne élni. Én nem vagyok alkalmas arra, hogy gyűléseken szónokoljak. És az a véleményem, hogy a költő ne az agórára menjen hordószónoknak, hanem újon. De ha alkalmas lennék rá, akkor bizonyára megtenném. Nem vagyok. De ennek ellenére nagyon tisztelem Csengey Dénest, aki erre alkalmas. És nagyon tisztelem Csoóri Sándort; és nagyon tisztelem Tamás Gáspár Miklóst is, hogy ne csak a népieket mondjam. De én ezt a szerepet, mivel nem tudnám tisztességesen ellátni, jobb, ha nem vállalom, jobb, ha csak írok. És ez nem meghátrálás, mert azokban az időkben, amikor nem volt szabad bizonyos dolgokat leírni, én leírtam. De nem azért, mert politizálni akartam, hanem azért, mert a létélményem volt. Továbbra is csak azt akarom írni. Most kevésbé politikusabban, biztosan, mert most már politizálnak végre az újságok is. Volt időszak, amikor csak a költészet politizálhatott. Akkor a költőnek erkölcsi kötelessége volt. És ha nem érez8