Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szekszárdi mise (Beszélgetés Baka Istvánnal - Az interjút Dránovics István készítette)
szén nemzedékekkel idősebb nálam. Nagyon későn jutottam el őhozzá, csak a ’80-as évek elején. És elég ritkán találkozom vele. Én különben sem voltam soha az, aki a nagyokat kereste. És Mészöly Miklós műveit is akkor kezdtem olvasni. Olvastam már addig is, de nem elég rendszeresen, és nem elég alaposan, miután a magam Szekszárdi miséjét, tehát a Szekszárd melletti hitvallásomat letettem. Meg akkor kezdett el érdekelni Szekszárd múltjának a többi része. Egyébként ő is, a ’80-as években kezdte megírni Szekszárdot. Bizonyára te is emlékszel a Megbocsátás című kisregényére, ami a régi Mozgó Világ utolsó számában jelent meg, s később könyv alakban is, óriási hatást tett rám. Egy kicsit azért is, mert ismertem a helyszíneit. Még tisztáztam is vele azt a famandzárdos házat, ami ott van a Fürdőház utcában. És tőlem tudta meg, hogy ott valóban egy bírósági írnok lakott. O csak kitalálta. De hát ilyen az élet. Ez ugyanaz, mint Marquez a Száz év magányában leír egy vitorlás hajót, amit az őserdőben találnak meg. Pár évvel a regény megjelenése után a kolumbiai őserdőben találtak is egy ilyen hajót. Tehát nagyon nagy hatást tett rám minden műve, természetesen, amikor végre eljutottam hozzá. Nagyon rosszul tájékozódtam. Van, amiben jól - azt hiszem, költészetben jól; a prózában kevésbé. Nekem abban, hogy Mészöly Miklóst - akit nagyon száraznak éreztem — hogy őt megszeressem, sokat segített a saját szekszárdiságomra való ráébredés, és hogy megkeressek mindent, ami ehhez a városhoz tartozik, és hát Mészöly Miklós talán legszebb műveit írta Szekszárd ihletésével. Azt nem mondanám, hogy Szekszárd- ról, mert az irodalomban a helyszínek mindig spiritualizálódnak, mint ahogy már a Halálfiaiban is, az Szekszárd is, Pécs is, és egyben a magyar kisváros is.- Azt hiszem, kézenfekvő a kérdés, hogy magyar kisváros-kultúra a hagyományok és ezek megjelenése egy életműben... Ennek kapcsán jut eszembe, hogy végül is nem tudom, említetted Szekszárd kultúráját, régi kultúráját, és egyáltalán az európai kisvárosok kultúráját, ez... milyen hatással volt rád, van-e valamilyen hatással, egyáltalán meg tud-e ez jelenni benned tudatosan? Gondolok itt arra, hogy egy ezeréves hagyomány, egyfajta kultúra, ami óhatatlanul átsugárzik, nemcsak műveken és alkotókon keresztül, hanem egy népesség viszi ezt tovább. Erről van-e valamilyen véleményed? — Hát, nem vélemépyem van, nekem érzéseim vannak. Az én helyzetem elég nehéz ebben a tekintetben, ugyanis a magyar kisvárosok kultúráját is elsősorban a középosztály képviselte. Amihez Mészöly családja tartozott például, vagy Babits családja. Az én családom nem. Az én apai és anyai nagyapám iparos volt, az egyik kőműves, a másik asztalos, az egyik szekszárdi, a másik tolnai, az egyik magyar minden vonatkozásban, a másik szláv és - nem, sváb nem is volt a családban; egy osztrák volt az egyik dédnagyanya. Tehát számomra nem jelentett a középosztály kultúrája, mentalitása példát. Sőt, kamaszkoromban, amikor ugye, hangversenyekre jártam, és ott a kopott kabátjaikban és háború előtti prémjeikben megjelentek a középosztálybeli hölgyek és urak, én kissé mulatságosnak éreztem őket. Ma már egy kicsit szégyellem magam ezért. Meg lenéztem a konzervatívizmusukat, ami persze ugyanakkor hagyományőrzés is volt. Nekem erre rá kellett döbbennem. Én igazából az atmoszféráját éreztem a kisvárosnak. És talán mégis mélyebb élmény volt ez a középosztályos atmoszféra, a vármegyeháza hangversenyterme, Szekszárd belvárosának a kínosan rendbentartott házai. Ugye, Szekszárd mezőváros volt, de ez a paraszti arca nem jelent meg igazán számomra. Mert nem volt már a családom paraszt; apám sem volt az. Apám katona volt a háború alatt, aztán, hogy is mondjam, gyalogrendőr. A nagyapáim, mondtam, hogy iparosok voltak. Igazából ennek a középosztályi kultúrának a peremére is alig kerültek el. Nem bánom, mert én büszke vagyok a plebejus származásomra ugyanakkor, de egyrészt nem érhettek azok a hatások, amik a népből jöttékét érik; és nem érhettek azok a hatások sem, amik az értelmiségieket, a régi középosztálybelieket érintik. Tehát én mindig egy 6
