Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Beke György: Végzetes csapdák
Beke György Végzetes csapdák X él évtizeddel az 1989-es bársonyos vagy véres közép-kelet-európai forradalmak és államcsínyek után, a hatalom váratlanul csapott le a felvidéki és erdélyi magyar iskolákra, a nemzeti megmaradás és korszerűsödés legfőbb műhelyeire. A népmozgások mindenütt öntudatra ébresztették a magyar nemzeti közösségeket, iskoláik felé fordultak, védelmezve azokat. A Felvidék, Erdély és velük együtt a Délvidék az elorzott nemzetiségi jogokat követelte vissza. A nacionalista szlovák és román államhatalom megrettent. Előbb a nemzetállam koncepcióját emelte pajzsként a kisebbségi mozgalmakkal szembe. Majd több éves „lélegzetvételnyi szünet” után, a magyar öntudat gyökérzetére támadtak Bukarestben és Pozsonyban. Szinte egyi- dőben, mindenképpen összehangoltan. Szlovákiában az „alternatív” oktatás bevezetése és a maga ijesztő voltában példátlan nyelvtörvény megszavazása nyitott arcvonalat a magyarság ellen. Romániában az új oktatási törvény korlátozza és csonkítja az anyanyelvű oktatás lehetőségeit, oly mértékben, hogy az erdélyi magyarok „visszakívánják” a diktatúrát, annak kezdeti szakaszát, mikor az új tanügyi törvényhez képest nagyobb mozgásterük, több lehetőségük és reménységük volt, mint Iliescu „eredeti román demokráciájában”. (A román elnök meghatározása.) Szerbiában nincs nyelvtörvény és nincs új tanügyi törvény, Belgrádot a polgárháború kötötte le évek óta, de azért nem „feledkezett meg” a kisebbségekről sem. Az elmenekült szerbek erőszakos betelepítése mellett, sunyi hatósági intézkedésekkel tovább szűkítették a bácskai és bánsági magyarok jogait, tanulási és érvényesülési lehetőségeit. Eleve megterhelte a szerb többség - magyar (és horvát) kisebbség viszonyát az, hogy központilag a Vajdaságba irányították az újabb és újabb krajnai és boszniai szerb menekültáradatokat. A magyarság joggal tartja méltánytalannak, hogy a belgrádi hatalom tízszer akkor áldozatot követel meg tőle, mint a Dunától délre eső szerb anyaországtól. Koszovo tartományba egyáltalán nem érkeztek szerb menekültek, mivel az ottani albán többség és maga Albánia erélyesen fellépett az etnikai arányok erőszakos felborítása ellen. A Vajdaságnak eddig is tízszer nagyobb volt a népsűrűsége, mint a történelmi Szerbiának, most mégis fordított arányban „osztották szét” a menekülteket a két terület között. A délvidéki magyar népesség csapdahelyzetbe került: ha tiltakozik az aránytalanul nagy számú szerb menekült letelepítése ellen a magyar többségű helységekben, akkor a jugoszláv és az egész európai közvélemény előtt az a vád érheti, hogy nincs benne humánus belátás a háború szerencsétlenjei iránt. Pedig a vajdasági magyarok csupán azt kívánják, hogy ne az ő rovásukra oldják meg a pogárháborús Jugoszlávia belső népvándorlásának gondjait. Érinti a menekültügy az iskolákat is. Egyedül Szabadkán 569 menekült szerb diák tanul, két iskolára való fiatal. Ugyanakkor egyik tanévtől a másikig 135 diáikkal kevesebbet írattak be a szabadkai magyar iskolákba. Demokratikus körülmények között a helyi közösségekre tartoznék az, hogy hol létesítsenek ilyen vagy olyan tagozatot, milyen osztálylétszámot határozzanak meg, kit válasszanak igazgatónak. 77
