Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Borcsa János: Modern és posztmodern között (Észrevételek Méliusz József késői prózáját olvasva)

Az átvevő tiszt fekete-fehér csíkos gumibotjával a dög herezacskóját böködi. Megpiszkálja feneke likát. Nem rejt-e végbelében méregfiolát? Államellenes röpcédulát? Bombát? Ennél is veszélyesebbet. Irópapírt. Ceruzacsonkot. Híreket küldhetné ki. Kémjelentést. Az imperialista nagyhatalmak ügynökeinek. 1950. Dühöng a hidegháború. Dühöng a CIA.” (4. tárca)

Bővített vagy tőmondatokra osztódik a többszörösen összetett mondat, néhol meg annyi mondatra „hasad”, ahány szóból áll. A szabályos, logikus szerkezetű mondathoz mérten itt maguk a szavak válnak mondattá: elemibb szerveződésű, önálló beszédegységekké. Ennek nyomán természetesen vetődik fel az a kérdés is, hogy tulajdonképpen hol ér véget a Zsilava-regény egy-egy mondata, illetve: a legújabb Méliusz-mondatok egyáltalán szétválaszthatók-e egymástól egy-egy bekezdésen, szövegegységen belül? Ugyanis az olvasó, az értelmező nem állhat meg a mondathatáron: tovább s tovább kell lépnie a következő irányába - akárcsak a vándor az erdő fái meg titkai között -, amely vonzza és provokálja. Hogy aztán azon is túllépjünk. Előre- meg visszautalnak. Odaértjük eleve a következőt az őt megelőzőhöz. Mondatlánc keletkezik. Egyik szem kapcsolódik a másikhoz. Egyetlen tömbből kiszakadt szilánkok. Feszültség forrása lesz a töredezettség, hiszen szétválasztja a szerző, ami összetartozik.

Megfigyelhetjük, hogy a Zsilava-regényben fokozással jár együtt a felsorolás, vagy más esetben halmozáshoz folyamodik a szerző. De mindez nem szavak, hanem mondatok - szónyi mondatok - szintjén jön létre. Mögötte az ismétlés alapelve ismerhető fel.

Posztmodern vétetésű a Zsilava nem volt kávéház regénynyelve. A szöveg- és mondatépítés különleges módozatai mellett keresi a szerző a szavak kínálta lehetőségeket is. S rátalál, láttuk az eddigiekben is, a szó- és nyelvi játékra. De ezekkel sem a könnyű, a kellemes hatásra törekszik. A nyelvi petárdák világánál megalázott és reményvesztett embert s meszesgödör-történelmet láthatunk mindenfelé. Dühöng a zsilavitisz-kór. Megalázott egyének és közösségek jajkiáltásai hallhatók. Jogokat követelnek, s hogy is adható vissza ez egyetlen szóban hitelesebben, mint a jajongó j-hangok megsokszorozásával, azaz: jojojojogért - hangzik fel az elkeseredett kiáltás. A szkepszis és kiábrándultság alapja a történelmi tapasztalat. Az egyén által megéltek.

Az elbeszélés tárgyává sok esetben nyelvi valóság válik, bizonyos, nyelvben formát nyert objektivációkhoz fordul a szerző. A Tranzit kávéház valamely bekezdése vagy nagyobb szövegegysége, fejezete minősül ilyen nyelvi valóságnak a Zsilava-regény írója számára; idézi ezeket, bevezetéssel látja el, kommentárral kíséri, s behelyezi az új mű kontextusába. Emellett feloldja a hivatkozott nyelvi-esztétikai tárgy rejtjeleit, az illető mű fiktív helyszíneit és szereplőit valóságosakkal helyettesíti, kiemelve az új mű önéletrajzi és dokumentumértékét. Másutt meg az idézett szövegrészekbe közbeékel az új mű megírásának jelenére vonatkozó megjegyzéseket. (Lásd különösen a 20-25. tárcákat!)

Nemcsak különböző terek és időpontok, helyszínek és emlékezetrétegek közötti átmenet, átutazás, de tranzit a szövegek között is a Zsilava-regény. A szövegköziség posztmodern lehetőségeinek legfigyelemreméltóbb megvalósulása egy teljességében az avantgarde, a modern irodalom jegyében kifejlett számottevő írói életműben. Az egységes magyar irodalom egy bukaresti műhelyéből. Méliusz József „egyszemélyes kávéházából”.

74