Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Németh István: Hét seb
Németh István Hét seb —/!— Egy kis egzota jraolvasom az Ilma Rakusával készített beszélgetést egy pesti lapban. I. R. a második világháború után született Rimaszombatban. Édesanyja magyar gyógyszerész, édesapja szlovén mérnök volt. A szülőhelyén kívül rövid ideig élt Budapesten, majd Ljubljanába költöztek, onnan Triesztbe, végül Svájcban, Zürichben telepedtek le, hősünk, illetve hősnőnk ott végezte iskoláit, ma is ott él. Édesanyja anyanyelvét nem felejtette el, sőt az ő gyermekei is tudnak magyarul. Szlavisztikát tanult, melléktantárgyként francia irodalmat, de hallgatott művészettörténetet, filozófiát is és germanisztikát. Korán elkezdett írni, de titokban és természetesen verseket. Ezt így nem tudták róla, csak azt látták, hogy rengeteget olvas. Számára az irodalom épp olyan inspirációt jelent, mint maga az élet, vallja. Vékonyka versesköteteket jelentet meg. Nagyon intim a verseiben, vallja, azért is nem publikál túl sokat. A verseken kívül fordít, ír prózát, antológiákat szerkeszt. Természetesen nagyon szereti azt, amit csinál. Svájci írónak tartják, de szövegeiben hazája alig szerepel. Más színterek, más helyek foglalkoztatják. Svájcban él és ír, ha nem is tartozik egészen hozzájuk. Ezt tudják róla honfitársai, mégis elfogadják, sőt kedvelik. A kis fekete bárányt, a kis egzotát. Műveit nem a svájci német nyelven úja, tehát nem az ún. sviccer- dücsöt használja, hanem Goethe nyelvét, jóllehet az említett regionális nyelvet jobban tudja, mint az irodalmi németet, de őt a regionális dolgok nemigen érdeklik, és semmi szükségét nem érzi, hogy dialektusban újon. Ilyenformán, fogalmazza meg az írónő beszélgetőtársa, a svájci német népességnek nincs is saját irodalma, lévén, hogy a svájci német irodalom nem ennek a népességnek a nyelvét használja, hanem a német irodalmi nyelvet, átnyúlva ezáltal a közönsége feje felett, hogy a német irodalomhoz kapcsolódjék. Fenyeget-e bennünket, vajdasági vagy délvidéki magyar írókat hasonló „veszély”? Vagy ennek a fordítottja: megtartván „regonális” nyelvünket, ezt átmentvén irodalmi művekbe, nem szakítjuk-e le magunkat az egyetemes magyar irodalomról, amely részének szeretnénk tudni magunkat? Vannak ennek bizonyos jelei, tudós kutatóknak kellene megvizsgálni, nehogy egy gyakorló író rémlátásai legyenek csupán. Egyszer Magyarországon egy jeles színész kezébe adták egyik novellámat, azzal a céllal persze, hogy olvassa fel a máris gyülekező közönségnek. Annyi ideje még volt a kitűnő előadóművésznek, hogy felolvasás előtt átfussa művecskémet. Át is futotta. Ott álltam mellette, illetve vele szemben, láthattam miként reagál egy-egy kifejezésemre, mondatomra. A novellával, már az arckifejezéséről leolvastam, nagyjából meg lehetett elégedve, de olvasás közben meg-megállt, szúrós tekintetét rámszögez3
