Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Varga Zoltán: Párhuzamok találkozása (Visszapillantás két nagyregény optikájával)
Varga Zoltán Párhuzamok találkozása- visszapillantás két nagyregény optikájával JL JLét regény, két „csúcsának számító alkotás a századelőről. Vagy ha eltekintve a kerek számok bűvöletétől, inkább a történelem menetrendjéhez igazodunk, s az első világháború kezdetétől számítjuk századunkat, a XIX. század végéről. Egészen pontosan e korszakban játszódó két regényről lenne tehát szó, hiszen mindkettő valamivel később, századunk húszas éveiben íródott. Illetve „kezdett íródni”, hiszen míg Thomas Manné, A varázshegy, néhány év alatt kikerekedve, a maga külön életét kezdte el élni, addig Robert Musilé, A tulajdonságok nélküli ember, vagy két évtizeden át készült tovább, hogy végül is óriássá duzzadva, befejezetlenül maradjon ránk. Két regény tehát, nem is akármilyen, mindkettő katasztrófa után születő, és a katasztrófa előtti békebeli Európára visszatekintő. Két regény, mindkettő német, helyesebben német nyelvterülethez tartozó, azaz a német irodalomhoz is, függetlenül Musil osztrákságától — akkor is, ha ez a regény a Habsburg-monarchiát idéző „Kákániájára” való tekintettel, mégsem elhanyagolható körülmény. Akkor sem, ha németségük mellett, a „vesztes-oldal”-hoz való tartozás is összefűző tényező lehet itt, az a fajta vereségtudat, ami kevésbé szerencsés esetben elsiratásra késztet, szerencsésebben viszont tetemre hívó önvizsgálatra. Némi egyszerűsítéssel szólva a „hol szúrtuk el?” kérdésének föltevésére. Nem mintha „nem szúrták volna el” a győztesek is, óhatatlanul szintén „vesztessé” váltan kényszerülve rá az őket is ért veszteség felmérésére. Roger Martin du Gard módjára is akár, aki a maga Thibault-családjában, egészen más síkon közelítve tárgyához.... de talán jobb megmaradni a magam tárgyánál, mármint a két nagyregény egymást felidéző vonásainál. Esetleges félreértéseket is eloszlatón akár, hiszen egyik regény sem közvetlenül és köznapi értelemben „a háború okaival” foglalkozik, ennél mindkét szerző finnyásabb és emelkedettebb, ambiciózusabb és „irodalmibb”, sőt „íróbb” , nyilván emiatt is engedi át a felszínt a zsurnalisztikának és a zsurnalisztáknak, illetve a hozzájuk közelebb álló íróknak. Sőt talán a nyersebb társadalmi okokat is a szociológia el- és kevésbé elhivatott művelőinek, elsősorban a világháború előtti Európa szellemi értékeit vetve mérlegre. Mondhatni az európai civilizáció addig megtett útjának egészét is, szinte enciklopédikus igénnyel készítve látleletet a „földcsuszamlás előtti- ség” kultúrális közérzetéről. Alkotói célkitűzéseik rokon vonásai révén kínálva fel napjaink meditáló olvasója számára is - szándékolt képzavarral szólva - párhuzamosaik találkozásának lehetőségét. Alapvető különbségeik számbavétele mellett természetesen. * „Megközelíthetőségüket” tekintve is. Hiszen ami arányaikat illeti, Thomas Mann műve, tekintélyes terjedelme ellenére, akár még a mai olvasó számára is „emberi 69
