Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sándor Iván: Az új világkorszak és az értelmezés válaszútjai
leszkedő állam- és társadalomszerkezeti formák. A gondolkodást, a politikai eszméket átjárta a társadalmi bajok megszüntetésének, az értelem, az erény, az igazságosság felülkerekedésének önbizalma. Uralkodó lett az a szemlélet, amely szerint léteznek olyan szellemi és erkölcsi erőforrások, amelyek megfelelő felhasználásával az ember minden határozottan és világosan megértett problémát intézményei segítségével képes megoldani. Köztudott: ezen az alapzaton alakult ki a „megbízatás”, amely aztán az értelmiségre ruházta rá a probléma- megoldások irányait kialakító szerepkört. Az emberi élet kérdéseire adható feleletek magabiztosságának szétfoszlása nemcsak a függetlenné lett közép- és kelet-európai országok értelmiségi szerepeiben hoz — már sokszor elemzett — változásokat. A „tudás emberéinek helyzetét, a társadalomban, az intézményi rendszerekben elfoglalt helyét átfogóan értékeli át és le a korszak és az értelmezési keretek megváltozása. Még a század első harmadában sem tűnt teljesen időszerűtlennek az értelmiség elhivatottságát hirdetni. Még a hetvenes-nyolcvanas években is erőteljesek voltak az ilyen szereplehetőségekre épülő feltevések. Mindez a múlté. Ha ugyanis az alapvető kérdések — például az emberi egyenlőség biztosítása, a társadalom bajai, az etnikai gyűlölködések - még csak nem is enyhíthetőek az értelem és erény felülkerekedésével, ha az ember a rendelkezésére álló tudással, értelemmel, eszmetanaival nem képes a határozottan és világosan megértett problémák megoldására, s még az is kétséges, hogy a saját maga által létrehívott értelmezési keretek között egyáltalán megérti-e határozottan és világosan léte problémáit, akkor ennek a hagyományos értelmiségi szerepkörre is kiterjednek a konzekvenciái. Új jelenség, hogy minden korábbinál élesebben osztódik ketté a humanológiá- kat és a természettudományokat művelő értelmiség. Nemcsak szakterületi különbözőségek alapján, hanem annak következtében, hogy az, amivel a humánértelmiség fellép, nem piacosítható, szemben a természettudományok eredményeivel. A humán tradíció, az ezen alapuló identitás habár a természettudományokéval közös alapkérdések horizontján helyezkedik el, azonban a „használhatósága” iránti kételyek miatt egyre jobban leválasztódik a korszak intézményrendszerekbe préselődő praxisáról. A kulturális tradíció eközben elszigetelődik, identitása minden hatalom, a demokratikus szabadságjogokon alapuló intézményrendszerek számára is gyanús, mivel teljesítményei csak a piacorientáltság feltételei között lehetnének hasznosíthatók - kisajátíthatok, manipulálhatók —, de ennek organizmusuk-természetük ellenáll. A magyar politikai kultúra hagyományain alapuló értelmiségi politikai szerepvállalás feszültségeihez ma az a feszültség is társul, amely a nagy folyamatokat és a hozzájuk kapcsolódó részjelenségeket a „mindig gyanús” független nézőpontból értelmezve a korszak minden politikai erőcsoportjának a törekvésére rálátó szellem helyzetét jellemzi: „... a kulturális tradícióknak nincs befolyásuk a politikai döntésekre. A politikában csak egyetlen tradíció lesz: folytonos éberség a gazdagok és erősek megjósolható kísérleteivel kapcsolatban, hogy kihasználják a szegényeket és gyengéket. A kulturális tradíciónak soha nem fogják megengedni, hogy kifogást jelentsen be a lehetőségek egyenlőtlenségével szemben ...” (Rorty) 3