Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Gömöri György: Erdélyi utazás 1956 nyarán

volt Fodor Jolán, Jókai utca 12. szám alatti kolozsvári lakos. Neki Bodor Pali mutatott be - akkor még nem tekintélyes, napikrónikákat írogató Pál, hanem vidám, ifjú, tetterős Palika. A második világháború előtt Jolán gépírónő volt a Keleti Újságnál, ahol Dsida 1935-től dolgozott. Összebarátkoztak, majd a barátságból szerelmi viszony lett, s ez (Jolán elbeszélése szerint) még akkor sem szakadt meg, amikor a költő hosszú udvarlás után feleségül vette a nagyon fiatalka Imbéry Melindát. Fodor Jolán számos emléket mutatott nekem Dsidáról és -tói, köztük három rövid, kézírásos verset, amelyeket sok évvel később közzé is tettem {Magyar Nemzet, 1988. június 7. száma), pár neki címzett képeslapot, fényképet. Tőle hallottam a „Psalmus Hungaricus” keletkezésének hiteles történetét is: az indíttatást Dsidának Koudela kompozíciója, a „Babilonnak vizei mellett” adta, amit együtt hallottak egy koncerten. Dsida nagylélegzetű költeményét főleg a kolozsvári sétatéren írta, gyakran javítgatva kéziratán. Mikor elkészült vele, Fodor Jolán volt az első közönsége — neki olvasta fel a Szent János kútjánál. A hajdani barátnő tanúsága szerint még akkor sem volt teljesen elégedett a művel - valami mást szeretett volna írni, valami olyat, ami kevésbé szenvedélyesen szubjektív.

A sötétbarna hajú, barna bőrű Fodor Jolán engem kicsit Vágó Mártára emlékeztetett - ugyanaz az odaadó, figyelmes, kicsit háttérbe húzódó asszony-munkatársa volt ő Dsidának, mint Vágó Márta József Attilának. Dsida halála után Jolán férjhez ment, 1956-ban már felnőtt lánya volt, aki, úgy emlékszem, egy román férfival kötött házasságot, de fiatalkori emlékei épen, sértetlenül éltek emlékezetében, mintha éppen olyan hallgatóra vártak volna, mint én. Jolán asszonyt nem vádolhatom elfogultsággal. Egy ízben meghívtam, jöjjön velem kirándulni a monostori erdőbe, szívesen jött, s egy elejtett megjegyzéséből arra következtettem, hogy főként ő lehetett Viola modellje. Itt azt is elmondta, hogy a harmincas években írt egyes Dsida-ver- seknek ki volt a címzettje, vagy ihletője. Például a „Vendéglő havas hegyek között” kettejük közös élményéből született, de már a „Tavalyi szerelem” (1936) egy olyan epizódra utal, amit az irodalomtörténészek általában nem ismernek. A „Berry epizódról” van szó; Bethlen Balázsnéról, akivel Dsida Marosvécsen ismerkedett meg, Kemény János otthonában (Berry grófnő közeli rokona volt Keménynek). Jolán szerint ez a hölgy jóval idősebb volt a költőnél és valamiféle platonikus kapcsolat szövődött csak köztük, egy ízben például a grófnő egy falevélre írt Dsidának verset, vagy levelet.

Lelátogattam Marosvásárhelyre is, ahol természetesen megkerestem Melindát, Dsida özvegyét, aki a költővel folytatott levelezését akkor még nem akarta közzétenni, egyébként pedig nagyon keveset tudott mondani első házasságáról: „dehát olyan fiatal voltam” — szabadkozott. Hosszabban és eredményesebben beszélgettem viszont Molter Károllyal, aki meghívott lakására teázni és különféle régi anekdotákkal traktált. Sok konkrétumot ő se mondott Dsidáról, de mivel éppen belekezdett levelei rendezésébe, megígérte, ha talál levelet kutatásom tárgyáról, lemásolja, vagy elküldi nekem azokat. Ebben maradtunk.

A történet folytatása mulatságos. Szeptemberben visszatértem Pestre, október huszonharmadikán pedig nem kis szerepem volt az egyetemi diáktüntetés megszervezésében. A forradalom alatt többedmagammal az „Egyetemi Ifjúság” c. diáklapot szerkesztettem. Mindezek után a második szovjet beavatkozást követően távoznom kellett az országból. Jó helyen: Oxfordban kötöttem ki, ott folytattam tanulmányaimat. És mivel az első hónapokban még nem állt helyre a levelek cenzúrázásának korábbi rendje, mindent megkaptam, amit anyám Pestről utánam küldött, így Károly bácsi sorait is 1957 januárjában: örömmel tudatja, hogy talált pár Dsida- levelet, hová küldje a másolatokat? (Molter persze a régi pesti címemre írt.) Tüstént válaszoltam, megköszönve figyelmét, s kértem, amit küld, új oxfordi címemre küld76