Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz
Ha az első ének négy versszakát vizsgáljuk, könnyen beláthatjuk, hogy a fold tűnik fel legkevésbé a négy őselem közül, hiszen lényeivel vegyül. Ebben az az érdekes, hogy Lükő Gábor szerint a négy őselem közül a magyar népművészetben épp a föld nem vált szimbólummá. Mindezt már Arany is felfedezte? Én ezt nem állítom. Egy tudós mindig is feltételezésekkel, sejtésekkel dolgozik. A bizonyítás későbbi munka eredménye. Ha egyúttal művész is, maga a sejtés óhatatlanul beépülhet az új műbe, így az alkotásbeli sejtéselemek mindig is nagyobb számban lehetnek, mint tudományos felfedezései. Lehet olyan összefüggés is, amelyet annyira természetesnek tarthat a műben, hogy tudományos ismételgetését tekintheti fölöslegesnek, és így kis túlzással azt is mondhatjuk,hogy tudományos megállapításaiban a számára azok a legizgalmasabbak, amelyek nem egyértelműen következnek a remekeiből; a műalkotás és a tudományos feltárás ugyanannak a titoknak a különböző fátylait lebbenti fel ilyenkor. Arany János ebben az esetben is meglepően közeli lelki rokona Bartók Bélának. Az őselemekben a régiek a lelket látták. Nem volt véletlen eredménye az a hiedelem, hogy széltől csikót is foganhat a kanca. Vergilius a „Georgicá”-ban írt erről (III. 271-275). Ehhez kapcsolódik Arany János következő mondata: „Már az Iliász örökifjú dalnoka zengi Erichthorius kancáiról, hogy a szerelmes Borcástól teherbe estek (Iliász XX. 221-230). Ebben nem a régi szerzők tájékozatlanságát kell keresni, hanem azt kell látnunk, hogy szemléletük nagyon is beleillett egy ősi és általános világképbe, ugyanis látásuknak alapja nagyon mély gyökerekből származott. Ezzel kapcsolatban Tasso „A megszabadított Jeruzsálem” című eposzából idézem a kö- vetkző stanzát: „Tájó körül a gyors paripa ellett, Hol anyja a csatás ménesnek, olykor Midőn az évszak, mely támaszt szerelmet, Ingerli ösztönét, és szíve felforr, Megnyitja száját és a lanyha szellet Termékeny magvait beszívja sokszor, S hő fúvalomtól, oh csodák csodája! Fogad, csikót is hoz anyai vágya.” (VII. ének, 76. versszak) Miért idéztem? Mert ez Arany János fordítása, és ez is azt bizonyítja, hogy őbenne rendkívüli érdeklődés volt az ősi hiedelmek iránt, hiszen az eposz első 32 stanzáját ültette át magyarra, a további 15080 sorból mindössze tizet, s ebből nyolc sor ez a stanza. A szél különös, ősi értelmezését Arany jól ismerte a Toldi megírása előtt is. „Az elveszett alkotmány”-ban olvashatjuk, hogy a garabonciás Hábor „a síkon rettenetes szélvészt támaszta”, „ágyat vettet” ködből „felhőlaki táltosival”, a forgószél „sugár derekán” kúszik fel a sárkányfelhőig. Mindezekkel csupán a Toldiban szereplő forgószél előzményeire akarok hivatkozni. Jelenleg a korábbi mű hitvilágáról nem beszélhetek, csak annyit említek meg, hogy annak idegen elemei mellett Arany eredeti, népi megfigyeléseinek is nagy szerepe van, s a fenti adatok alapján még nyugodtabban fogadhatjuk el azt a gondolatot, hogy Arany tudatosan vonultatja fel a négy őselemet a Toldi elején. Még megjegyzem, hogy a pogány felfogás szerint a táltos is okozhat szélütést, ezt észt adatok alapján lehet bizonyítani. Többször hivatkoztam az élet három fő átmenetét kifejező színekre. A „Toldi estéjéiben szintén a párviadal előtt jelenik meg ez a három szín, de nagyon szétszórtan. Az olasz lova fekete (II. ének, 6. versszak). A két leventének vérvörös tolla van (II. 52
