Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)
több valóságérzék és határozottság sugárzott, mint férje szórakozott és csapongó diskurzusaiból. Gyanítom, azok közé a régivágású zongoratanárnők közé tartozott, akik még haragosan rákoppintottak a növendék kezére a rossz kéztartásért vagy az ütemtévesztésért; ám a szüntelen s talán haszontalannak érzett több évtizedes vesződség ellenére sem vesztette el türelmét, hiszen mérhetetlenül önző és fellegjáró természetű férje mellett, akinek muzikalitását és virtuóz hegedűjátékát sohasem szűnt meg csodálni, anyásán gondot kellett fordítania a rendre, az időbeosztásra, a partitúrákra, amelyek másolásában maga is segédkezett férjének, hogy valamennyi zenésznek jusson. Büszke volt koncertmester férjére, ezért zokszó nélkül alávetette magát valamennyi rigolyájának és egoista hajlamának; szinte glóriát vont férje feje fölé és hagyta, hogy a csodált lény szeszélye szerint lubickoljon a dicsfényben és visszaéljen az ő áldozatvállalásával; fiát is az apa iránti feltétlen csodálat és rajongás szellemében nevelte, e törekvésével persze éppen ellentétes érzelmeket váltott ki Legrand barátomból, aki, igaz, sohasem becsmérelte apját, noha isteníteni sem óhajtotta. A házban egyébként tilos volt a tanítványoknak és a vendégeknek hangosan beszélni, nevetni, úgyhogy ha valaki visszaélt ezzel az íratlan törvénnyel, hamar eltanácsolták, ezt a szokást még fiuknak és barátainak is illett betartani, emiatt alig is hívott meg valakit Legrand magukhoz. Legrand egyaránt kitűnően tudott hegedülni és zongorázni, mint ahogy kiválóan beszélt franciául, angolul és németül is, úgyhogy általános iskolás korától szinte minden jelentős irodalmi művet „eredetiben” olvasott. Az egyik bácsikája - apjának öccse még ötvenhatban emigrált Párizsba és egy igen előkelő női kalapszalon tulajdonosaként a Saint-Germain körút környékén lakott; ez a nagybácsi gyakran meghívta Legrand-t aki mindig mesés könyvekkel tért haza, a francia klasszikusok és a Gide „bandájához” tartozó írók valamennyi jelentős műve megvolt saját könyvtárában —”, történelmi vagy filozófiai könyveket - Sartre és Camus, Braudel és Duby műveit - csak egyetlenegyszer kísérelt meg hazahozni, rögtön elvették tőle a határőrök, akik az efféle csemegékre kéjesen „utaztak”, s két évre bevonták az útlevelét „felforgató könyvek határon való tiltott átcsempészése” miatt. Legrand, miként gyakorta mesélte, hamar ráunt gazdag nagybácsikája kimért és minden szempontból rendezett életvitelére, s bizonyos támogatást kérve és kapva, egynéhány nap eltelte után mindig elhagyta a kényelmes, fényűző párizsi lakást, s hol a cévennes-i vidékre zarándokolt a protestáns ősök nyomait keresni, hol Avignon környékén csavargott, hogy a festői tájon Van Gogh és Gaugin örökségét tanulmányozza, hol Amsterdamba utazott, hogy a világ minden tájáról összesereglett diákokkal és lázadókkal egy levegőt szívjon és velük együtt éljen valamelyik kommunában, amelyben a „Cherchez la femme!” felszólításnak engedve tucatnyi ismeretlen, a szülői háznak hátat fordító leány bűvkörében áldozott fokozott szexuális vágyainak. (Egy alkalommal, már egyetemistaként, „elfelejtett” időben hazajönni és engedély nélkül, önkényesen hosszabbította meg kint tartózkodása idejét, majd az egész nyári szünet tartamára; mi már azt hittük, emigrált és Párizsban folytatja tanulmányait, amikor legnagyobb meglepetésünkre egy este, úgy szeptember dereka táján, szokásos találka helyünkön ült a leghátsó asztalnál, s egy fuvolás lánnyal fecsegett Mozartról. Bármily izgatottan is faggattuk távolmaradásának hivatalos következményeiről, egy mondén gesztussal elintézettnek vélte a választ; ezért néhányan azt híresztelték róla sokáig, hogy a politikai rendőrség 33
