Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 12. szám - Beke György: Csíkszentdomokos (Száz éve született Márton Áron)

1948-as államosítások után voltunk, az állam elbírta a ráfizetést. „Kétszáz bányamunkás dolgozik itt, de ez a munkáslétszám legalább kétszeresére emelkedik.”

Szentdomokos a maga jövőjét remélte a bánya újramegnyitástól. Mit kapott a község ettől a jövőtől? Tízezerre növekedett a telep lakossága, ezzel együtt elszakították Szentdomokostól. Önálló város lett belőle, többségében román lakosokkal. Messze vidékekről hozták ide a román „szakértőket”, és az új város lassan román etnikai sziget lett a Székelyföld kellős közepén. A szentdomokosiak pedig - ha felhajtanak a garatra - keserűen emlegetik, hogy ezt a román várost a szomszédságukban „jól megcsinálták maguknak”. Ha nem jáiják ki 1949-ben, talán örökre feledésbe megy, hogy rezet bányásztak valamikor az Egyeskő alatt.

Igaz, vagy ötszáz szentdomokosi Balánbányán keresi a kenyerét. És negyedszázad alatt legalább száz szentdomokosi bányászt vitt el a bányászok betegsége. Úgy nevezik asszonyaikat, hogy „szilikózis özvegyek”. Nem gúny ez, hanem önsajnálat, ami nem áll távol a rátartiságtól sem.

Lelemény és önérzet hozott létre itt helyi történelmi múzeumot. Ne keresse senki a turisztikai kalauzokban vagy az állami költségvetésben. Igazgatója, múzeumőre, pénztárosa, takarítója mind-mind egyetlen személy: Péter János nyugdíjas villany- szerelő. Ő volt az egyik fő kezdeményező. A művelődési ház emeletére - padlására? - kezdetleges, bizonytalan fakorlátba kapaszkodva lehet felvergődni. Egyik helyiségben hajdani házi szerszámok és a mezei munka eszközei, a másikban hadfelszerelések, amelyek hajdanán a székely határőr katonákat szolgálták. Az udvaron öreg székely házat állítottak fel, berendezve; látható a domokosiak egykori ruházata, földi érő zeke, lányok, asszonyok szőttesei, piros és fekete váltakozik, csíki színek, székely színek, szigorú rendben, mégis kavargó színpompa hatását keltik.

Péter Jánost tartják a múzeum kezdeményezőjének, de egymagában aligha tudta volna megvalósítani. Szabó Judit tanárnő képviselte a szakértelmet. Azóta Háromszékre helyezték át, nevét egy folklórgyűjtemény tette országosan ismertté.

Szabó Judit fogadott falujában, Szentdomokoson azt valósította meg, amit a község szülötte, Áron püspök még mint az Erdélyi Iskola szerkesztője jelölt ki feladatul a falusi értelmiségnek:

„S az erdélyi magyar értelmiség elutasíthatatlan, de szép hivatása, hogy a nevelési eszményeket előbb a maga számára világosan kidolgozva, érdekközösségbe lépjen a néppel, s a közös múlt nagyszerű művelődési értékeit közkinccsé téve, a szétzilált népi lelkűiét egységét helyreállítsa”.

Péter János „múzeumigazgató”, nyugalmazott villanyszerelő a szentdomokosi múzeum hivatását ebben látja:- Nekünk a múltunkat is meg kell becsülnünk. Ha cserben hagyjuk, ő is magunkra hagy minket. Szentdomokoson megtanultuk, hogy mit jelent a történelem tövében élni örökkétig.

Nem annyira Báthori András bíboros hitszegő megyilkolására gondol, hanem időben sokkal közelebbi veszedelemre. Az orosz seregek nyomában Szentdomokoson is megjelent a román önkéntesek gárdája, amelyet patrónusuk, az ismert politikus, Iuliu Maniu után „Maniu-gárdaként” emlegetnek ma is. Bosszúálló rablócsapat volt. Azzal indították őket útnak Bukarestből, 1944 szeptemberében, hogy kegyetlen gyilkosságokkal, magyarok irtásával félemlítsék meg Erdély még magyar kézen lévő részének magyar lakosságát. Meneküljenek el otthonaikból! Utána a Maniu Pártja, amely akkor, közvetlenül az 1944. augusztus 23-i román kiugrás után még benne volt a kormányban és az ő parancsait követték a királyi tábornokok köréből kikerült miniszterelnökök, lezáratta volna a trianoni határt, és nem engedi vissza szülőföldjükre a „fasiszta menekülteket”. A gárda első mészárlását a háromszéki Szárazajtán vitte végbe, ez a falunév vált a sorozatos rémtettek jelképévé. Tizenhá85