Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám - Lászlóffy Aladár: Bánkok vagy bunkók
Mi is azóta nem vagyunk jól, mióta valami borgialukréciás dínomdánomokba keveredtünk hülye mediterrán és halvérű skandináv bandákkal. Nálunk addig rend volt. Az uralkodóházban a legpuritánabb kiválasztódási szabályok védtek bombabiztosán a kontraszelekció ellen. Semmi nagyzolás: vagy ólom a fülbe vagy ólommentes szemkiszúrás! És milyen jól ment minden az első időkben. Külön voltunk lovasok és külön tengerészek, ahogy a helyzet megkövetelte. Ám az biztos, amikor bebizonyosodott, hogy mindennek ellenére nem vagyunk elég életképesek, miért nem adtuk meg magunkat a töröknek, vagy az osztráknak? Mert ez a sok „Ugocsa non coronat” meg török bársony süveggel való labanchessegetés végül lám oda vezetett, hogy „megtanították félni, tehát működve szétesni ezt a birodalmat”. Nem Jeremiás, hanem már Herczeg Ferenc mereng-borong ezekkel a bibliás mondatokkal a még mindig elég ép, még a második agyrémnek ki se tett romokon, 18’ után, amikor „a németek nem voltak már katonák, miként a magyarok azokban a tragikus napokban nem voltak nemzet”. Valóban világvége állapot, hangulat. És aztán, azóta, most? ... Vigasztalni vagy vigasztalódni. Még az a kettő sem egy. Egy biztos: a honfoglalás sikersztorija után ezer évvel jön a számla (körbe-körbe-körbe jár, mint gyűrű a zálogosdiban) - Magyarországból a legnagyobb koncokat azok kapták, akik soha le se győzték. A vágóhídra pedig valami igazán impozáns önToldi vonszolta el. Úgy néz ki, azóta is sikeresen fogja a (demográfiai, bűntudatgeijesztő és iskolapolitikai) szarvait. Tartja. * * 5(5 Utálom, hogy megint imádunk legendákban élni, miután évszázadok önébresztése olyan jól sikerült, hogy a materializmus fala magától jött, felgyorsuló ütemben, szembe. Fallal a fejnek. Ütálom, hogy úgy demitizálunk, mint a szkizofrén tűzszerész, aki mikor a helyszínre érkezett, valami régi nosztalgia-légnyomástól hirtelen újra bevetésen érzi magát és szétszerelés helyett robbantásra állítja vissza a szerkentyűket. Egyszóval: nagyon megutáltam pont 1996-ra, hogy ami közelről se volt, nem lehetett magasztosabb, mint ami kitelt tőlünk, belőlünk - utólag „bezzeg” zsinórpadlásokról, „na ugye” mennyországokból eresszék le közénk, „lám-lám” panoptikumokban rendezzenek vezetéses látogatásokat, mint vidékről busszal felhozott káderiskolásoknak. Csak most más elvtársak. Hahó, kiáltanám ünneprontón a nemzetközi után és mellett a nemzeti majális ettől euforizált tömegébe - ébredjetek rá, hogy a régi s a mai értékek, teljesítmények nem ég és fold). Csak föld. Végre, vagy megint, lehet csak folyamatosan ezt kellene tanítni, kikiáltani: föld! föld! föld! amitől nem lehangolódni kell, ha nem tettek tényleg és végleg sültgalambra váró zso- lozsmázó anyókatömeggé! Azzá, amit több tucatszor látok szórópisztollyal felírva a budapesti házfalakon az „ezerszázadik” nyáron, hogy „BIRKA NÉP!” Létünk egészében és végleg kihívás. Volt és lesz. Szerencsére egyik állapotunk- nak-eszméletünknek van igaza, s a másik kerekedik felül mindig: a Koppány-elkép- zelés helyett az István-elgondolás, a Csák Máté helyett az Anjou, a Peturé helyett nem a Gertrudisé, hanem a férjéé. Mindig csak az a párfoknyi eltérítés, fénytörés elég is. Különben egyetlen reggelig tartó vallomásos, részeg sírvavigadással többször is elmúlhatott volna Magyarország is, mint az Attilák udvara, az Aranyhorda s megannyi ragyogó gepida birodalom a térségben. Most már ők is „haza a magas- ban”-t játszhatnak jobb híján. Szerencsére bennünket a rettentő gyomormosások egyelőre mindig visszahoznak ebből a morgából, mint a marólúgot ivó életunt, de életre ítélt kiscselédet az éppen aktuális harmadik felvonásokban. Nagy márka lehetünk, mert a nevünkkel egy évezredig épp úgy lehetett birodalmat, háztartást vezetni, ahogy a legjobbakéval az idők kezdete óta. Ez „nem semmi”, ahogy egy mai 59
