Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Unom Dantét! (Simonyi Károly Kossuth-díjas akadémikussal beszélget Staar Gyula)

— Elmondom a megoldást, ahogy én képzelem, az abszurditására még kissé rá is játszva. De ez, azt hiszem, csak annyira abszurd, mint amennyire abszurd lenne a ténylegesen bevezetett abortusz törvény vagy akár a monokini emlegetése nagyanyáink korában.

Tehát minden 70 éven felüli embernek állampolgári jogon jáijon egy halálos morfium adag. Ki utalja ki? Teljesen mindegy. Személyi igazolványra egy automata, az önkormányzat vagy akár az ombudsman. Visszaélési lehetőség? Természetesen számtalan változata létezhet. Dehát mindennel vissza lehet élni, a házasság szentségével, a piros paprikával, a gyónási titokkal, a szülői hatalommal.

Néha szinte azt hiszem, hogy ez nemcsak a Human Rights, hanem a Human Duties címszó alá is tartozik.

— Professzor úr, szinte már önkínzás, ahogyan beszélsz. Ezt a kötelességtudat-keresztet, melyet életed alkonyán is a hátadon cipelsz, az egyházasfalui családod örökítette rád?

— A családi kör, az első benyomások gyakran hagynak örök nyomokat. Egyházas- falun családunkban sok volt a gyerek, szegények voltunk, mindenkinek megvolt a feladata, amit kötelességszerűen elvégeztük. A legidősebb nővérem 16-17 éves nagylány lehetett, sokat segített anyámnak, reggelente mindig ő melegítette a kávémat iskolába menet előtt. Amit most elmondok, azt közvetlenül biztosan nem tanulhattam. Ezért eleve a belém írt, génjeimben kódolt erkölcsi törvény a felelős.

Feleségemet egyszer megkérdeztem, a sok történet közül, amit Egyházasfaluból magammal hoztam, mit tart rám legjellemzőbbnek. S tudod mit mondott? Azt említette, hogy én 6-8 évesen esténként szalmacsutakot készítettem, rozsét raktam rá, bekészítettem a sparheltbe, gondosan ráhúztam a karikára a lábast, hogy reggel Margit azonnal a kávém alá tudjon gyújtani. Mindezt azért tettem, nehogy elkéssem az iskolából. Esténként ma is odateszem az ágyam alá a borotvát, s amikor Zsuzsa reggelente néha belebotlik, mosolyogva emlékeztet: "Már megint bekészítetted Margitnak a rozsét?'1

— A kötelességtudat sok nehéz helyzeten átsegíthetett.

— Bizony volt, hogy megmentette az életemet.-Az mikor történt?

— Te kényszerítesz dicsekvésre. De elmondom, mert nem az értelmem, nem is humánus érzéseim, hanem a szinte vak ösztönöm vezetett. És ez ugyan értékelhető, hasznos cselekvés, de az erény kategóriája nem alkalmazható rá. 1945. május 2-án történt. Említettem már neked, hogy a háború vége felé besoroztak és egy páncéljavító részleghez irányítottak. Csehországban várakoztunk egy állomáson, a vagonban elmélkedtünk azon, hogy milyen jó, nemsokára vége a háborúnak, hazamehetünk. Körülöttünk a vagonokon páncélosok. Nagy marhák voltunk, hiszen mindenki tudja, ilyenkor nem szabad az állomáson maradni. Az amerikaiak pedig még utoljára jól tönkrebombáztak minket. Képzeld el! 1945. május 2-án. Elmondtam már neked, a kenyeres pajtásom ekkor halt meg. Értelmetlen tragédiáját hangsúlyozza, hogy addig már sok nehéz helyzetet megúszott. Félzsidó fiú volt, ezért a gyanakvás légköre vette körül, minduntalan el akarták marni mellőlem. Soha nem sikerült, mert megesküdtem rá, hogy ő igazi parasztgyerek, együtt rúgtuk a port a faluvégen, terelgettük a libákat. Ebben persze semmiféle hősiesség nincs a részemről, mindössze érzékeltetni szeretném a sors kegyetlenségét.

Tehát ültünk a vagonban és álmodoztunk. Vasárnap volt. A támadó repülőgépek vijjogását későn hallottuk meg, szinte vele egy időben már robbantak is a bombák. Az első, legfontosabb szabályt már megszegtük, ott voltunk a páncélosokkal együtt az állomáson. A pályaudvar bombázásakor második szabály: a sínekre merőlegesen minél hamarabb elmenekülni. Hárman voltunk a vagonban, kiugrottunk. Két sze90