Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Vekerdi László: Az Aranymosó öröme és remény/telen/sége
műhöz; a mű (ha nem is a költő) „számít” rá; előfordulhat, hogy ez az „érdeklődés” a legbensőbb lényege, egyenesen ebben nyilvánul meg és teljesedik ki, ez garantálja a változó értelmezhetőségen keresztül mindenkori aktualitását. Tán ezért is így hallgathattuk 1951-ben Kodály Háry Jánosát Debrecenben a nagyerdei szabadtéri színpad fái alatt a Kollégiumi Kórus előadásában fennmaradásunk záloga- és eszközeként. A műben a Mester önmagát tanúsításával szólított meg. És ebből a meg- szólítottságból, ebből a könnyekre fakasztó vigaszból született meg, csak ebből születhetett meg a mű akkor és ott éppen egyetemesen aktuális - tehát művészeten „túlmutató” - létformája. Az igaz varázslat. Az emberen túlról a megszólíttatáson keresztül tehát eljutottunk a mű művészeten túli dimenziójához. Azt ne higyük azonban, hogy ezzel valamit is megmagyaráztunk. Mert ez a dimenzió épp olyan megfoghatatlan, mint az emberen túlról szóló hang. Vagy épp olyan magától érthető. Egyre megy; egyik esetben sem magyarázható. „Szememben röpül egy király / szárnya falevél, szívén dárda, / teste kardvágta vörös kereszt, / de röpül, röpül, nem magyarázza” - summázta Nagy Lászlónak írt versében Bertók László. De minden király másképpen, magára jellemzően („öntanúsítóan”) röpül, és annyit azért tán megkockáztathatunk, hogy a Buda-vers általi megszólíttatottságunkban nagy szerep jut a fennmaradás esztétikájának. És ezt a fennmaradást Buda Ferenc sohasem tudja, sohasem akaija egyéni kategóriának tekinteni. A fennmaradás — mint különben mindenütt az élők világában — közösségi kategória. Még Robinsonnak is, hisz mire jutna az emberen túli szigetén az emberi kéz és agy nemzedékek végtelen sorának munkájával csiszolódott tudása nélkül? Tudományosabban (vagy tudálékosabban): A Buda-vers az „emberen túlról” (a természetből, a tárgyak és eszközök világából, a világmítoszokból, a történelemből és ki tudja még honnét) szóló „magasfrekvenciás” hangokat a tényleges emberi közösségek rezonátoraival transzformálja emberi hangtartományba. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Sinka István óta nemigen akadt költő, akinek a verse ennyire együttérzésre szólítóan tudta megjeleníteni a maga különféle kollektív kifosztottságaiban egyénként szenvedő, küszködő, helytálló, reménykedő és időnként boldog ember nehéz és bizonytalan, de nem lehetetlen közösségi — mert másmilyen eleve nem lehetséges - fennmaradását. „Nemcsak azzal, hogy hitet támaszt az emberben valami olyan iránt, ami továbbvisz, hanem azzal is: ha kell: elszomorít, s hogy rossz hiteket lerombol.” A kétféle vers, a „továbbvivő” és az „elszomorító” nem egyforma arányban fordul elő Buda Ferenc életművében. Régebbi versei közt az előbbiek, az újabbakban az utóbbiak vannak többségben. Görömbei András a határt az Ébresszen aranysíp!-nál húzta meg: „Buda költészetének megdöbbentő elkomorulása ezután következett be. ... Háttérbe kerültek azok a mentő-erősítő övezetek, melyek korábban a költői személyiség küzdelmének hitét táplálták. Kegyetlenebb, könyörtelenebb lett a szemlélete. Természetlátó érzékenysége, föloldódása szinte nyomtalanul eltűnt, ami belőle megmaradt, alapvetően átértékelődött: vigasz helyett a reménytelenséget erősíti.” Ami a „kegyetlenebb”-et és a „könyörtelenebb”-et illeti, nem biztos, hogy ez a jó szó. A változást azonban inkább csak regisztrálni és nyomon követni könnyű, értelmezni vagy pláne megérteni nehéz, meglehet reménytelen feladat. Itt ugyanis nem nagyon segít Buda poézisének szerves és következetes építkezése, még kevésbé az életpálya alakulása. Amikor a ’89-es forduló után Buda börtönversei — elébb a Forrás (1989: 5) és a Tiszatáj (1989: 8) hasábjain, aztán a Csöndország-ban (Arany Lapok kiadói kft 1991) — megjelentek, Fűzi László a kötetről írt recenziójában külön kiemelte a versek magabiztosságát, majdhogynem derűs elszántságát: „Mai szemmel nézve éppen az a meglepő, hogy a kétely meg sem jelenik ezekben a versekben, a másik világról kész, kialakult és végleges ítélete van.” („Semmim sincsen, mégis 31
